Tegnap felutaztunk szép fővárosunkba, állásinterjúra. Az egyik közvetítő iroda hívott föl minket személyes találkozóra. A megbeszélésen széleskörű tájékoztatást kaptunk a hollandiai munkavállalást, a járulékokat illetőleg. Azt kell hogy mondjam, hogy nagyon jól sikerült! Hamarabb értünk oda, így az elején lehetőségünk nyílott egy kötetlenebb beszélgetésre. Itt rögtön megtaláltuk a közös témát, mint kiderült a cég vezetője és felesége ugyancsak fiú gyermekeket nevelnek, bár ők szám szerint többet, hatot.

A megbeszéléskor kiemelték az életrajz fontosságát, és mivel én csináltam az Europass-os életrajzot, jól esett az elismerés. Furcsa volt a kontrasztot látni, hogy míg a magyar életrajzban a végzettségek, a papírok a legfontosabbak, a hollandok más szemszögből közelítik meg ezt a kérdést is, mint olyan sok mindent. Számukra a gyakorlat a fontos, a jártasság az adott munkában, és a szabadidős tevékenységek, a hobbik. A cég vezetője elmondta, hogy ez számukra azért fontos, mert ő, mint embert szeretné megismerni a munkavállalót, nem pedig mint egy robotot. Érdekes hozzáállás, díjazandó. Amikor megérkeztünk és a hölgy kérdezte, hogy mind a ketten mint munkavállalók jelentünk-e meg, és mondtuk, hogy csak a férjem, de mert egy olyan közös döntésről van szó, ami az egész családunk életét meghatározza ketten jöttünk, még jól is vette ki magát.

Amikor rákérdeztünk, hogy tudnak-e munkát találni a férjem számára, azt felelte a cég vezetője, hogy nyáron még magasabb fizetéssel, és 3 nap alatt tudott volna munkát találni, most lehet, hogy 2-3 hét kell hozzá, de mindenképpen igen, mert a CNC-s szakmunkásokra szükség van odakint.

Érdekességeket tartogatott a nyugdíjrendszer megismerése is. Hollandiában mindenki egyenlő nyugdíjat kap, és a százalékos mérték kiszámításánál nem a munkával eltöltött évek száma a mérvadó, hanem a Hollandiában eltöltött évek száma. (Egy szorzóval számolnak)Tehát, egy anyuka, aki nem dolgozott egy napot sem, hanem a gyerekneveléssel töltötte éveit, annak ugyanannyi nyugdíj jár, mint aki végigdolgozta az életét. Illetve egy bankigazgató ugyanannyi nyugdíjat kap, mint egy takarítónő. Emellett természetesen a nyugdíj elő takarékosság ugyanúgy megvan, mely fele-fele arányban történik a munkavállaló és a munkáltató között.

Két órát töltöttünk a cég irodájában, ami gyorsan elrepült. Most várjuk a telefont, mert előre szólnak mielőtt a holland munkáltató telefonál, hogy legyen idő a felkészülésre.

Szóval jól kezdődött a tegnapi napunk, és úgy érzem, hogy megtaláltuk azt a munkaerő közvetítőt, akin keresztül először a férjem, majd az egész család kijut Hollandiába.

Gondolom láttátok a Sidney Lumet által rendezett filmet. Aki nem látta, az pedig nézze meg!

Úgy látom, hogy jelenleg Magyarország a kiinduló helyzetben van. Mármint, a filmben 16 éves mexikói „apa gyilkos” helyére tenném országunkat. A fölötte döntést hozó emberek, a 12 esküdt helyére pedig az ország állampolgárait, minket helyezném. Viszont úgy látom, hogy a védő szerepet játszó Henry Fondánk azonban még nem jelent meg.

Minden ember tele van sértettséggel, a múlt által rámaradt keserűséggel, a meg nem tett dolgok, kihagyott helyzetek savanykás szájízével. Mindenki bűnöst akar kiáltani. Mindenki vétkest keres, és mindenki a másikat okolja a kialakult helyzetét. Mindenki sietne a dolgára, hiszen manapság mindannyian elfoglaltak vagyunk. Csak túl akarunk esni ezen a válságon, csak mennénk tovább, csak rohannánk. Ám az is a párhuzamot növeli, hogy az egyhangú döntés nem akar megszületni. Mindenki az érdekei sérülését látja, senki sem akar semmiről lemondani.

Párhuzamot vélek felfedezni más dolgokban is. A filmben a legmelegebb napon kell döntést hozniuk, mint most, itthon. A film egy szobában játszódik, ahogyan a magyarországi jelenünket is behatárolja az országhatár.

A csoportnyomás itt is megjelenik, de ezt kiegészíteném az elhallgatási spirál jelenségével. Ennek röviden az a lényege, hogy a radikális nézeteket vallók „hangosabbak”, épp ezért a másként gondolkodók nem merik kifejteni véleményüket, inkább csendben maradnak, nem akarnak kitaszított helyzetbe kerülni. Így a radikális nézetek túlreprezentálttá vállnak a társadalom egészét tekintve, és a társadalom nem tudja meg a valóságot, azaz, hogy nem a radikális nézeteket támogatók vannak túlsúlyban.  Valami ilyesmit most is látok. A szélsőségek emberei a különböző fórumokon nagyobb számban vannak jelen, hangosabbak, jobban nekiesnek az embereknek. Lehetőségük van rá, tegyék, engem nem zavarnak, amíg nem kezdenek el mocskolódni. Csak ne adják azt a hitet az embereknek, hogy a túlsúlyt ők képezik.

A filmben, ahogy halad előre a történet mindenkiről egyre több információ derül ki. Ahogy haladunk az időben, Magyarországon is egyre több csontváz hullik ki a szekrényből. Ám ezeknek a feldolgozása elmarad. A megbocsájtás kegyét nem gyakoroljuk kellőképpen. Nem tudunk a múlt vétkeivel együtt élni, de feldolgozni sem. Így az emberek egyre befordulóbbakká válnak, és egyben egyre támadókká is.

Kíváncsian várom, hogy felbukkan-e (felbukkanhat-e egyáltalán?) a mi Henry Fondánk, hogy megmutassa nekünk a tényeket, melyeket elfed az előítélet, vagy épp az előítéletek túlzott hiánya, felfedi-e Magyarország ártatlanságát, be tudja-e bizonyítani a tények ismeretében briliáns logikával a valóságot, melyet nem akarunk, vagy nem merünk elhinni.

 

Kép innen: hu.wikipedia.org/wiki/Sidney_Lumet

Ha még nem lett volna elég a férjem pótlék elvonása, most sikerült tovább feszítenie a húrt a munkaadójának.

Újra visszahozták a 8 órás, három műszakos munkarendet. Ez nem kis fejfájást okoz most nekünk. Ugyanis a munkahelye jó egy órányi kocsiútra van tőlünk. Azaz, sokkal többet kell utaznia, sokkal kimerültebb lesz, sokkal ingerlékenyebb.

Ráadásul sikerült összeszednem egy kellemes kis nyavalyát, egy középfülgyulladást, arcüreggyulladással megspékelve, ezáltal tulajdonképpen lakáshoz vagyok kötve, mihelyst kiteszem a lábam, a fejem szét akar robbanni. Gyógyszer, infra, tea, fülcsepp, minden ismert módszerrel próbálom kikúrálni magam, eddig hasztalan. A gyerekek oviba juttatása ezáltal problémás, de köszönet a segítségért a drága sógornőmnek, a szállítást illetőleg.

Ráadásul már megszoktuk a napirendet, a három naponkénti váltogatást, és így a munkahelykeresés is egyszerűbb lett volna, nem kellene szabadnapokért kuncsorogni a kisfőnöknél. Ráadásul pallósként ott lebeg az elbocsájtás is, magyar mentalitás szerint most mindenkit, aki nem húzza be fülét-farkát ezzel fenyegetnek.

Mindezek mellett megnő a költség is, hiszen több kaja kell neki a munkába, nem lesz elég a heti egy kenyér, meg a többi. De persze a fizetése nem fogja elérni az eddigi szintet.

Arra gondoltam a párom után nekem is le kellene írni az érzéseimet, gondolataimat. Talán kezdjük az elejével: szerintem ilyenkor a döntés meghozatala a legegyszerűbb, adott a helyzet, de az kimaradt, hogy a pénz csökkentése, a pótlék elvétele - ami persze törvénytelen- az csak egy dolog, idegesítő a magyar vállalkozók hozzáállása, hogy nem számít mit csinálsz, és azt hogyan teszed, csak az, kinek a rokona, ismerőse vagy, esetleg kinek nyalsz. Hát ez gusztustalan. Több mint két év alatt mindent megtanultam és a mai napig mindent megteszek nekik azt is, amit a „kivételezettek” nem is tudnának, de ez mind nem számít semmit, és sajnos azt vettem észre hogy ebben az országban mindig is így volt, és ha így volt azelőtt valószínűleg örökké így is marad. Tehát ha ennek az országnak nem kell amit tudok vagy amire még ezen kívül is képes vagyok hát akkor elviszem máshova.

                Látszólag ezek alapján a döntés meghozatala egyszerű, de nem az 1600 km utazás után egy vadidegen környezetben, a családom nélkül hónapokig, hát az bizony nehéz lesz. Sokat gondoltam erre eleinte és valószínűleg  sokat is fogok erre gondolni, ha tudom mikortól kezdődik az egész. Persze azt hinni, hogy amíg nem tudom mikor és hova kell mennem addig legalább a család adta biztonságban lenni megnyugtató hát tévedés, szembesülni na, mint nap azzal amit eddig félresöpört az ember, legyintett rá az sem egyszerű. Nem tudom akárhogy is szeretném biztosítani a családomnak a nyugodtabb életet, ez igen nehéz. Szóval már várom a napot, amikor azt mondják hogy ekkor és ekkor, itt és itt legyek, persze átkozni is fogom de remélem hogy egy nyugodtabb ésszerűbb társadalomban talán biztosítható az ami itthon nem, és talán a gyermekeinket sem mérgezi meg ennek az országnak az elképesztő korrupciója, és acsarkodása. Félreértés ne essék nem „csiri-viri autó, nagyobb tévé”-re vágyok, csak létbiztonságra, és nyugalomra. Ami szerintem minden embert megilletne.

Kép innen:

A kép Tornyai János műve, címe: Bús magyar sors

 

 

Édesanyám a saját oldalára feltette az oldal linkjét, és tegnap elég sok negatív véleményt kaptam, melyben eléggé konkrétan támadtak, persze volt, aki védelmébe vett, köszönöm nekik.. Itt szeretnék válaszolni a felmerült kérdésekre. Szeretném meghívni ezáltal azokat, akik úgy érzik, hogy elítélendő dolog az, amire készülünk, fejtsék ki a véleményüket, szívesen válaszolok rá.

 

Magyar vagyok. Ezen kívül az Európai Unió állampolgára. Rendelkezem a szabad gondolkodás jogával. Rendelkezem azzal a joggal, hogy bírálhassam azt, ami ebben az országban történik, mivel szavazhatok.

Rendelkezem azzal a joggal, hogy szabadon eldönthessem, hogy szülök-e gyereket. Ám nem csak jogaim vannak, hanem kötelességeim is. Kötelességem, hogy a gyermekeimet felneveljem, értékeket közvetítsek feléjük, szeretetteljes környezetet biztosítsak számukra, hogy őket helyezzem az első helyre, hogy biztosíthassak számukra minden tőlem telhető lehetőséget az életükhöz. Kötelességem az állam felé is van. Járulékfizetés, adó, stb.

Lehetőségeim is vannak, vehetek föl hitelt, annyit, hogy belegebedek. Nem ezt tettük. Vettünk egy használt Suzukit hitelre. Vettünk mosógépet, mert a 4 ember után való kézi mosás már nagyon kimerített. A részletfizetést nem LCD tv után fizetjük, hanem egy mosógép után, ami szerintem nem felesleges csir-viri kütyü. A hitel felvételnél pedig előrelátóak voltunk, számoltunk a plusz 20%rászámítással. Viszont azt nem kalkuláltuk bele, mea culpa, hogy gazdasági világválság lesz, hogy a részletek ilyen drasztikusan emelkednek, hogy a férjem fizetését ilyen rendesen megnyirbálják, hiszen akkor még emelésről beszéltek. Az autónak, amit vettünk pedig nagyon nagy hasznát élvezzük azóta is. Hiszen a nagybevásárlás után nem biciklivel kell kilométereket hajtani, megszakadni. Ha gondolunk egyet elvihetjük a gyerekeket országot látni, persze csak a közelbe, mert a benzin drága dolog. A környezetükkel ismertetjük meg őket. Így jutottunk el Cserépfalura is, amiért az egész család teljesen odavolt. Így tudtuk a gyereket elvinni az anyukámhoz is, mert a kocsi előtt csak ritkán tudtuk meglátogatni. Aki próbált már két eleven gyerekkel vonatozni, megérti, hogy miért ritkán ültünk vonatra. Arról nem is beszélve, hogy a magyarországi vonatközlekedés állapota borzasztó, és nehéz elmagyarázni egy kisgyereknek, hogy az ottani WC használata is elég problémás, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy 4 személy utazási árából a benzinköltség simán megtérül.

Az, hogy a gyerekek mellett tanulok, általában nem, mint támadási felület szokott megjelenni, értékelni szokták az emberek az erőfeszítésemet, persze csak azok, akik elfogadják az élethosszig tartó tanulás fontosságát.

Az pedig, hogy Gyurcsányt és Orbánt is felvettem a listámra azért történhetett meg, mert a magyar politikai elit ténykedéseit nem tartom kielégítőnek, oldaltól függetlenül. Amikor a listát elkészítettem összeszedtem azokat a dolgokat, amik nem tetszenek nekem. Nem ez a fő ok, ami miatt Országelhagyóvá fogok válni, de igenis szerepet játszik benne, mert a politikusaink nem egységet kovácsolnak a szorult helyzetben, hanem egymás ellen szítják a tömegeket.

Végezetül pedig annyit, hogy remélem a gyermekeim olyan országban fognak fölcseperedni, ami toleráns, ahol az embereknek joguk van kifejteni véleményüket, ahol nem a hirtelen támadt indulatok vezérlik az embereket, hanem a racionális gondolkodásmód, és nem kell elmagyaráznom nekik, hogy az a néni, vagy az a bácsi miért nem köszön neki vissza az utcán, mikor hatalmas mosoly közepette jó napot kívánnak.

 

A képet az egyik ismerősöm készítette. Címe: Barlangban mélázva