Arra gondoltam a párom után nekem is le kellene írni az érzéseimet, gondolataimat. Talán kezdjük az elejével: szerintem ilyenkor a döntés meghozatala a legegyszerűbb, adott a helyzet, de az kimaradt, hogy a pénz csökkentése, a pótlék elvétele - ami persze törvénytelen- az csak egy dolog, idegesítő a magyar vállalkozók hozzáállása, hogy nem számít mit csinálsz, és azt hogyan teszed, csak az, kinek a rokona, ismerőse vagy, esetleg kinek nyalsz. Hát ez gusztustalan. Több mint két év alatt mindent megtanultam és a mai napig mindent megteszek nekik azt is, amit a „kivételezettek” nem is tudnának, de ez mind nem számít semmit, és sajnos azt vettem észre hogy ebben az országban mindig is így volt, és ha így volt azelőtt valószínűleg örökké így is marad. Tehát ha ennek az országnak nem kell amit tudok vagy amire még ezen kívül is képes vagyok hát akkor elviszem máshova.

                Látszólag ezek alapján a döntés meghozatala egyszerű, de nem az 1600 km utazás után egy vadidegen környezetben, a családom nélkül hónapokig, hát az bizony nehéz lesz. Sokat gondoltam erre eleinte és valószínűleg  sokat is fogok erre gondolni, ha tudom mikortól kezdődik az egész. Persze azt hinni, hogy amíg nem tudom mikor és hova kell mennem addig legalább a család adta biztonságban lenni megnyugtató hát tévedés, szembesülni na, mint nap azzal amit eddig félresöpört az ember, legyintett rá az sem egyszerű. Nem tudom akárhogy is szeretném biztosítani a családomnak a nyugodtabb életet, ez igen nehéz. Szóval már várom a napot, amikor azt mondják hogy ekkor és ekkor, itt és itt legyek, persze átkozni is fogom de remélem hogy egy nyugodtabb ésszerűbb társadalomban talán biztosítható az ami itthon nem, és talán a gyermekeinket sem mérgezi meg ennek az országnak az elképesztő korrupciója, és acsarkodása. Félreértés ne essék nem „csiri-viri autó, nagyobb tévé”-re vágyok, csak létbiztonságra, és nyugalomra. Ami szerintem minden embert megilletne.

Kép innen:

A kép Tornyai János műve, címe: Bús magyar sors