Szombat volt a mi nagy napunk!
Ellátogattunk Mezőtúrra, ami a férjem gimnazista éveinek helye volt. Már sok történetet hallgattam róla, most személyesen is megnézhettem a helyet. Nagyon jó volt egy kicsit kiszakadni itthonról, egy kicsit kocsikázni, kettesben lenni.
Az utazásnak volt egy feladata, volt célja, de a délután végéig úgy festett nem tudjuk teljesíteni. A keresztlányunkat akartuk hazahozni, aki versenyezni volt.
Sétáltunk nagyokat, több órásat, bementünk egy fordított Lidi-be, ahol minden pont fordítva volt elhelyezve, mint nálunk. Ücsörögtünk a bányató partján, majd morogtunk magunkban, hogy mennyire ellepi a várost a szemét. Mindenhol szétdobálva ott hevertek a fogyasztói társadalom velejárói, az emberi lustaság példái, kiokádott, kifordított szemétkupacok, mindenütt. Egy két helyről összeszedtük, a parkban is. De annyira bosszantó! Az emberi igényesség hiánya, a természet két lábbal való tiprása, és esztétikai arculcsapás, hogy egy szép parkban, egy tó mellett mindenütt ott vannak a zacsik, az üvegek, a szemét. Kukákat is alig találtunk, de végül mégiscsak meglettek.
Elmentünk egy kocsmába is, ahová a Kedves sokat járt, hangulatos kis hely volt, biliárdoztunk, és csúfos vereséget szenvedtem.
Amikor már indultunk volna haza, akkor megláttuk a keresztlányunkat, gyorsan el is kértük, és mentünk haza.
Nagyon jó nap volt, három hete az első délutánnal, amit kettesben töltöttünk távol a zajtól, a családtól, a gondoktól, mindentől, amitől csak lehetett.
Vasárnap pedig már a feltöltődést követően a kertet szépítgettük, csinosítottuk.
Jó kis hétvége volt, kár, hogy gyorsan tovarobogott, de a kialakuló depresszióm ellen mindenképpen hatásos gyógyszernek minősült.
A képen látható, hogy vannak helyek, ahol a fejlődés lassan megy végbe. Nem mindenhol újítják föl a paneleket, eme fotón látható házfal bizony még abból a korból való, amikor a telefonszám még csak három számjegyből állt. Érdekes kép 2009 áprilisában…