Ma különös reggelre ébredtem. Egyedül a lakásban, gyerekek Nagyinál aludtak (hét közben ez nem szokott előfordulni, de tegnap különleges eset volt), a férjem elment dolgozni, én meg majdnem nyolcig aludtam. Ágyban kávéztam, és bár kint nem süt a nap, nem kapott el a rosszkedv, csak az apátia. Már olyan minden mindegy hangulat ütötte fel a fejét lelkemben, a tehetetlenség kiszolgáltatott a beletörődésnek.
Jó dolgokat találok a rosszban, mostanában egyre többet, de valahogy nem az igazi. Az a fajta ember vagyok, akinek mindig van B terve, talán néha még C is, a konkrét helyzetek megoldására. De ez a bizonytalan helyzet, hogy a perspektívák csak ott lebegnek az égen, de nem lehet kézzel fogni őket, nem lehet évekre előre kigondolni a dolgokat, nem nekem való.
Egyre jobban idegesít, hogy még mindig nem érkezett meg a telefonhívás sem. Mondjuk ennek biztosan oka van, hogy a költözést normálisan le tudjuk bonyolítani, hogy legyen egy kis idő beleszokni az újba, ezzel nem bírnék el egyedül.
Mostanság egyre többször üti fel magát a gondolat a szívemben, hogy mint is lesz, ha a férjem tényleg nekiindul Hollandiába. Hogyan fogok megbirkózni a problémákkal egyedül. Hiszen nem lesz kinek elmondani, nem lesz kivel megbeszélni az apróságokat. Félek, mert túlságosan függök tőle, emberileg. Ő a legjobb barátom. Mindent, de tényleg mindent megbeszélünk. Felvidít, ha rossz kedvem van, szerintem egyedül ő képes engem kezelni, ha durcázok, és ő érti, hogy mi zajlik bennem, ha mosolygok, de belül dúl a vihar.
Nagyon nehéz lesz, ez biztos, de meg kell oldanunk! Meg fogjuk oldani. Együtt bármire képesek vagyunk, a családunkért, a jövőnkért!
Szóval furcsa ez a mai nap. Nehéz feldolgozni valakinek a hiányát, aki még itt van, nehéz belegondolni az elképzelhetetlenbe, nehéz bármilyen képet is kialakítani arról, amit nem ismerünk. Amit meg ismerünk, a jelenlegi helyzet Magyarországon elkeserítő. Mindenkitől, akivel csak beszélek a saját megélt kis horror történeteit meséli, amit a válság okozott neki. Szörnyű, hogy az emberekkel nem történnek jó dolgok. Szeretnék már valakiről jót hallani, olyan, ami vidám, nem kesergő, nem a kilátástalanságról szól. Lehet, hogy milliomosokkal kéne beszélgetnem, nem az igahúzó kisemberekkel, akiknek a kávéjuk keserűbb reggel, mint pár hónapja.
Perspektívát akarok! Nemcsak magamnak, mindenkinek. Újra hitet, ahhoz, hogy ezt az egészet túl lehet élni, hogy nem a folytonos számolgatásba fáradjon bele az agyuk, hanem a tervezgetésbe!
