Gondolom láttátok a Sidney Lumet által rendezett filmet. Aki nem látta, az pedig nézze meg!

Úgy látom, hogy jelenleg Magyarország a kiinduló helyzetben van. Mármint, a filmben 16 éves mexikói „apa gyilkos” helyére tenném országunkat. A fölötte döntést hozó emberek, a 12 esküdt helyére pedig az ország állampolgárait, minket helyezném. Viszont úgy látom, hogy a védő szerepet játszó Henry Fondánk azonban még nem jelent meg.

Minden ember tele van sértettséggel, a múlt által rámaradt keserűséggel, a meg nem tett dolgok, kihagyott helyzetek savanykás szájízével. Mindenki bűnöst akar kiáltani. Mindenki vétkest keres, és mindenki a másikat okolja a kialakult helyzetét. Mindenki sietne a dolgára, hiszen manapság mindannyian elfoglaltak vagyunk. Csak túl akarunk esni ezen a válságon, csak mennénk tovább, csak rohannánk. Ám az is a párhuzamot növeli, hogy az egyhangú döntés nem akar megszületni. Mindenki az érdekei sérülését látja, senki sem akar semmiről lemondani.

Párhuzamot vélek felfedezni más dolgokban is. A filmben a legmelegebb napon kell döntést hozniuk, mint most, itthon. A film egy szobában játszódik, ahogyan a magyarországi jelenünket is behatárolja az országhatár.

A csoportnyomás itt is megjelenik, de ezt kiegészíteném az elhallgatási spirál jelenségével. Ennek röviden az a lényege, hogy a radikális nézeteket vallók „hangosabbak”, épp ezért a másként gondolkodók nem merik kifejteni véleményüket, inkább csendben maradnak, nem akarnak kitaszított helyzetbe kerülni. Így a radikális nézetek túlreprezentálttá vállnak a társadalom egészét tekintve, és a társadalom nem tudja meg a valóságot, azaz, hogy nem a radikális nézeteket támogatók vannak túlsúlyban.  Valami ilyesmit most is látok. A szélsőségek emberei a különböző fórumokon nagyobb számban vannak jelen, hangosabbak, jobban nekiesnek az embereknek. Lehetőségük van rá, tegyék, engem nem zavarnak, amíg nem kezdenek el mocskolódni. Csak ne adják azt a hitet az embereknek, hogy a túlsúlyt ők képezik.

A filmben, ahogy halad előre a történet mindenkiről egyre több információ derül ki. Ahogy haladunk az időben, Magyarországon is egyre több csontváz hullik ki a szekrényből. Ám ezeknek a feldolgozása elmarad. A megbocsájtás kegyét nem gyakoroljuk kellőképpen. Nem tudunk a múlt vétkeivel együtt élni, de feldolgozni sem. Így az emberek egyre befordulóbbakká válnak, és egyben egyre támadókká is.

Kíváncsian várom, hogy felbukkan-e (felbukkanhat-e egyáltalán?) a mi Henry Fondánk, hogy megmutassa nekünk a tényeket, melyeket elfed az előítélet, vagy épp az előítéletek túlzott hiánya, felfedi-e Magyarország ártatlanságát, be tudja-e bizonyítani a tények ismeretében briliáns logikával a valóságot, melyet nem akarunk, vagy nem merünk elhinni.

 

Kép innen: hu.wikipedia.org/wiki/Sidney_Lumet