- Szaladj föl a padlásra kolbászért!- mondta Édesanya, krumpli pucolás közben.

- Indulok!- felelte a nyolc éves kislány. Haja két fonatban szaladás közben a vállát verte. Büszke volt vörös masnijára, melyet csak vasárnaponként viselhetett. Már szerdán számolta vissza a napokat, hogy mikor fűzheti hajába a masnit.

A vasárnapok mindig ugyanúgy teltek. Édesanya reggel kifésülte a kislány haját. Ilyenkor a kislány némán tűrte míg a gubancok kioldódtak a fésű alatt. Aztán Édesanya elővette a szekrényből a vörös piros szalagot. A kislány szíve ilyenkor hevesebben dobogott, tudta itt a vasárnap, ilyenkor a szív, s a test is ünneplőbe öltözik.

Vasárnaponként a kolbász lehozatala mindig a kislány feladata volt. Mivel a lépcső Édesapa keze munkáját dicsérte, néhol recsegett, ropogott, de biztosan állt.

A kislány egy külön mondókát is kitalált, hogy a tíz lépcsőfok megtétele kevésbé legyen kimerítő a meredek létrán:

-          Egy, megérett a meggy.- Ezt mindig gyorsan mondta, hisz az első lépcsőfoknál még nem kellett kapaszkodnia.

-          Kettő, tele van a teknő. – Ekkor elmosolyodott, de mosolya vegyes érzelmeket tartalmazott, hiszen a mosásban a maga nyolc évével már részt kellett vennie.

-          Három, Máté az én párom. - Máté az iskolatársa volt, titkon szerette, és a három pontosan azért a kedvenc száma és a kedvenc lépcsőfoka is volt. Amikor rálépett megreccsent. Ismerte ezt a hangot, ez csak tovább mélyítette érzelmeit.

-          Négy, mindig jó légy!- Ezt Édesanya ismételte neki folyton, igyekezett megfelelni ennek a kitételnek, ám tudta, néha ezt nem tudja teljesíteni. Néha mérges volt az öccsére, hiszen amikor az ebédet is kiosztották Édesapáé volt a csirke egyik combja, a másik az öccséé, neki és Édesanyának mindig csak a szárnya jutott. A testvére vissza is élt ezzel, hiszen tudta, hogy a kislány a csirke szívét szerette a legjobban, de mindig elkérte előle, és Édesanya mindig neki is adta.

-          Öt, Öcsi feje tök! – Ezen újfent elmosolyodott, ez volt a saját kis bosszúja, hiszen öccse külön kiváltságokat élvezett, aminek okát nem tudta, de ennek biztos így kell lennie…

-          Hat, disznóra vár a makk. -A hatodik lépcsőfok volt az, aminél a kislány érezni kezdte, hogy már fárad a lába, hogy már erősen kell kapaszkodnia.

-          Hét, a férjem neve Máté. - A kislány érezte, hogy ez egy kicsit sántít, de Máté nevének legalább kétszer kellett szerepelnie mondókájában, ennyi neki jár.

-          Nyolc, roskad a polc. - Ó, bárcsak így lenne! Sóhajtott a kislány. Bárcsak ne kéne annyi kenyeret enni, bárcsak lenne több étel, bárcsak ne látnám Édesanya arcán azt a szomorú ráncot, amikor még enni kérek!

-          Kilenc, kitelt! – már csak egy lépcsőfok és már fönn is vagyok! Ilyenkor mindig kifújta a levegőt, elvégre megmászta a hegyet, már csak egy lépcsőfok.

-          Tíz, tiszta víz, ha nem tiszta vidd vissza, majd a cica megissza!- Feljutott végre!

A kislány feltolta szemüvegét a feje búbjáig, hogy izzadságcseppjeit le tudja törölni homlokáról. Megcsinálta!

Boldogsága hamar elmúlt. A kép, ami a szeme elé tárult örökre beégett retinájába. Először meglátta a kolbászok ringatózó sokaságát, ahogy a gerendáról lógnak, illatuk a kislány orrába mászott.

Aztán mire szeme hozzászokott a félhomályhoz, és ahhoz, hogy egy kicsit jobban kell fókuszálnia a képre, mivel a szemüvege nem volt előtte, megpillantotta Édesapát. Édesapa ott himbálózott a huzatos padláson egy oldal szalonna és a füstölt kolbász között. Megdörgölte szemét és közben leverte fejéről a szemüveget.

Ahogy hátrálni próbált rettenetében véletlenül előre lépett, s rátaposott a szemüvegére, mely ezer apró darabra törött a lába alatt. Évekkel később, amikor emlékezni próbált erre, csak a kolbász szagát és a szemüveg széttörő üvegének hangját tudta felidézni magában.

Hirtelen szoborrá meredt. Félt, hogy a nehezen összekuporgatott szemüvegét tönkretette, hogy Édesapa mit is fog szólni hozzá.

Aztán sikítás hagyta el a torkát. Többre nem emlékezett. Sem arra hogyan jutott le a padlásról, sem arra, hogy mi is lett a szemüvegével.

Az első emléke onnan eredt, hogy mindenki arra kérte, hogy Édesapa testét nézze meg. Ő csak zokogott, mintha könnyeinek nem tudott volna végére érni. Akkor úgy gondolta, hogy a tengerek is úgy keletkeznek, hogy egy kislány annyira potyogtatja sós könnyeit, míg tengerré nem válik.

Édesapa kék arca, mintha rá meredt volna. Szemei nyitva voltak, kék erei szeme körül, melyek csak akkor dülledtek ki, ha rossz fát tett a tűzre, ki voltak meredve. A kislány azt gondolta, hogy Édesapa még a mennyből is a szemüveg miatt haragos rá.

Csak évekkel később értette meg, hogy Édesapa nem haragszik rá a szemüveg miatt.