Elkészültem a lomtalanítással tegnap! Hú micsoda boldogság volt nekem!

Több, mint nyolc zsáknyi cucc került ki. Délután a kis köhögősnek raktam be mesét, még az elejére emlékszem is, aztán egyszer csak elnyomott az álom. Nem aludt am, csak vagy 10 percet, de a kimerültség leterített, és megadtam magam.

Este kipakoltuk a zsákokat. Aztán megjelentek az arctalan emberek, és nekiláttak. Valahogy mindig örülök annak, ha máson segíthetek, még, ha csak ilyen módon is. De két óra múlva nagyon mérges lettem. A szépen összerendezett zsákokat (gyerekruha, felnőtt ruha, játékok, stb.) szétgányolták, az egész napos munkám mint egy megerőszakolt tetem feküdt mindenütt. Eddig fogták a zsákot elvitték, majd valahol kiselejtezték. De most!!! A ház előtti részre, mintha egy kukás kocsi borította volna a mocskot! A szél vitte a szennyezett papírt, a tisztát csak a szelektívbe!

De a gyerekjátékos zsákot egyszerűen kiborították, az összes törött zsírkréta kipotyogott, a tört alkatrészek belepték az árkot.

A férjem szólt még este, hogy pakoljuk össze, de én erre már csak annyit nyögtem, hogy én ma már zsákoltam eleget, reggelig nem érdekel a dolog.

Reggel még a kávé előtt uzsgyi ki, összepakoltam a nedves kis hülyeségeket, csak utána kávéztam, mert ami a ház előtt volt, már én szégyelltem.

Azért furcsa arcon csapása volt ez az élet részéről nekem. A jó szándékom néha alaptalanul nagy, bár az ezt megelőző években nem csináltak szeméttelepet az árokból.

 

Más. Ma a nagyobbik fiam néptáncolt, és nagyon ügyes volt. Persze a jing párja a jang, így a kisebbik fiam nem tudta türelmesen kivárni a műsort, volt ott hiszti, abban a bizonyos kínos csendben felhangzó sírás, minden. Így még egy gratulát sem tudtam mondani a nagyobbnak, helyette két fellépő csoport között csöndesen (már amennyire egy bőgővel ez lehetséges) kislisszolni.

Viszont megálltam a sírást. Valahogy az első anyák napi műsornál rontottam el az egészet, és azóta folyton meghatódom, ha a gyerkőc emberek előtt szerepel, vagy szaval, vagy bármi. Olyan furcsa érzés látni a színpadon,ahogy integet, puszit dob, majd szerepel, olyan büszkévé tesz, és olyan könnybelábadós hangulat fog el.

Szóval ma büszke vagyok. Büszke vagyok a férjemre, mert ebben a bizonytalanságban is kitart! Büszke vagyok a nagyobbik fiamra, mert ilyen ügyesen táncolt, mondta a szöveget, és nem jött zavarba a sok embertől. Büszke vagyok a kisebbik fiamra is, mert ő meg akkora egyéniség, hogy bármit elér, bár ennek egyenlőre mi isszuk meg a levét, de olyan érdekérvényesítő képessége van, hogy csak na. És végül egy kicsit büszke vagyok magamra is, mert véghez vittem ezt a zsákolós projektet, segítség nélkül, egy kis négyévessel nehezítésképp.