Ma, délután fél ötkor összeomlottam. Elkezdtem zokogni, a tehetetlen ember utolsó esélyéhez nyúltam, és bőgtem. Tudom, hogy ezzel nem oldok meg semmit. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem visz sehová. Viszont elértem azt a pontot, hogy a tehetetlenség, hogy a hiába akarás kihozta belőlem.

a reménytelenség súlyos könnyei gördülnek végig arcomon. Hiába a szeretett férfi ölelése, nem tudom abbahagyni. Hiába a gyerekek ölelése, eddig próbáltam elrejteni, nem tudom tovább. anya, a feleség, az örök optimista összetört.

Ma megtudtuk, hogy a férjem munkatársai közül eggyel már közölték, a másikkel csak hétfőn fogja megtudni az elbocsájtást. Tehát fölöttünk is ott lebeg a pallós, az időpont csak az, ami kérdéses.

És akkor mit csinálunk? Mihez kezdünk? Az albérletet nem fogjuk tudni fenntartani.

az iskolát abba kell, hogy hagyjam. Nem tudjuk fizetni az utazást, a buszjegyet, el kell fogadnom, hogy az utolsó félévben abba kell hogy hagyjam.

Az autó törlesztését muszáj fizetünk. Egyrészt azért, mert a tőketartozás a 800 ezer forint felvett hitel esetén, egy évnyi törlesztés után, ma 890 ezer forintra rúg, másrészt azért, mert a férjem ázsióját a külföldi munkaerőpiacon jelentősen emeli a jogsi és a kocsi megléte. Tehát a hitelünk a kamatok nélkül most itt áll. Eladni esélytelen a kocsit, meg sem tudunk szabadulni tőle.

Végső megoldásként, ha a lakhatásunkat már nem tudjuk finanszírozni, ott a család. Ha rendbe hozzuk a pincét, ott ellakhatunk. Ott, ahol az anyósom, a sógornőm két gyerekével és a hétvégente otthon élő férjével él. Így kilencen élnénk egy fedél alatt. Ha nincs más megoldás, csak ezt választhatjuk.

Kétségbe vagyok esve. Ezt növeli a tudat, hogy a pótlékoktól megfosztott férjem fizetése még inkább csökkeni fog. Ezt jelzi előre a március végi egy hetes leállás is.

Egyszerűen nem tudom, hogy most mi lesz. Nem tudunk a kajából többet lefaragni, 2 hónapja heti 5 ezer forintból oldjuk meg a „nagybevásárlást” 4 ember részre.

Ruhára nem költünk, semmit nem veszünk, ami nem végszükséglet.

Utálom az érzést, hogy amikor a gyerekek nyűglődnek egy darab csokiért, nem tudok adni. Utálom, hogy alig eszek, sőt, már ha az étkezésre gondolok, összeszorul a gyomrom, mert nem tudok annyit enni, hogy jóllakhassak. Persze, mivel nő vagyok egy kicsit örülök a fogyásnak, de szégyellem, hogy a gyerekeimnek nem tudok gyümölcsöt venni. Egyszerűen nem fussa rá.

Nagyon remélem, hogy hamarosan megcsörren a telefon, és hívnak, hogy a férjem mehet ki, elkezdheti,  felépíteni az életünket.