Búcsú az Egyetemtől
Tegnap elvonatoztam az egyetemre. Már a vonaton küszködtem az érzéseimmel, nyomasztott a gondolat, hogy most ki kell állnom mindenki elé és elmondani azt, hogy többé nem megyek. Lehet, hogy a zenéket sem a legjobban válogattam össze az utazáshoz, de már az odafelé úton is visszanyeltem a könnyeimet. Kicsit enyhített, hogy Moldovát olvastam, A magyar atom mindig mosolyt tud csalni a legmélyebb pillanataimban is.
Amikor megérkeztem beszéltem az „illetékes” csoporttársammal, megkérdeztem, hogy ha nem járok be erre a félévre, az utolsóra, akkor mi történik. Megnyugtatott, hogy csak a féléves tandíjat bukom. De erre sajnos szükség van, mert a tandíj feletti diákhitel rész az, amiből meg tudjuk oldani a férjem kiutazását és az első időket.
Aztán, mikor odamentem a többiekhez, először a dohányzóban lévőknek meséltem el, hogy akkor jöttem utoljára, teljesen ledöbbentek. Sajnos el kellett mondanom, hogy jelenleg az is komoly nehézségeket okoz, hogy a vonatköltségeket kifizessem, ez a vizsgaidőszakban a többszörösére emelkedik.
Utána megpróbáltam a teremben lévőknek is elmondani, ám akkor már nem tudtam a könnyeimet uralni. Így végül is kirohantam a teremből, és azokra bíztam, hogy mondják el a többieknek, akiknek már sikerült beszámolnom.
Borzasztó érzés volt. Az egyetemet én akartam, nagyon sok energiámat és időmet öltem bele, és pont az utolsó félévben abbahagyni hatalmas kudarc. Igaz, hogy a szakdolgozatomat sem tudtam befejezni, de ez más lapra tartozik. Aki próbált már kisgyermek mellett tanulni, dolgozatokat írni, vizsgákra rohangálni, és éjszaka tanulni, azt sejti, hogy milyen nehézségekre gondolhatok.
Szóval borzasztó érzés volt, mely a tokomat fojtogatta, megbénított. Megtehettem volna, hogy nem mondok nekik semmit, de úgy éreztem, hogy annyival tartozok nekik, hogy személyesen mondom el a helyzetet.
Nagyon aranyosak voltak, amikor a folyosón próbáltam elnyelni a könnyeket, és legszívesebben csak úgy eltűnni, láthatatlanná válni, megvigasztaltak, megöleltek, biztattak. Köszönet érte!
A vonatot persze nem értem el. A pénztárcában már csak 580 Ft volt, viszont a másfél óra egyedüli várakozás, összezárva a nyomasztó gondolatokkal, a folyton előtörni készülő könnyekkel, a saját szörnyeimmel nem ment volna. Így az utolsó pár forintot feláldoztam az IC-re.
Délután úgy éreztem magam, mint akit megvertek, megaláztak, földbe döngöltek. A gyerekek nagyinál aludtak, egy kis kikapcsolódás nekik is jár….
A férjem próbált vigasztalni, viszont elmondtam neki, hogy nem vagyok egy sírós fajta, ok nélkül meg főként nem, de a konfliktuskezelésem jelenleg itt tart, és a tehetetlenség csak ezt képes kihozni belőlem. A drága megértette, így könnyebben tudtam lenyugodni. A tegnapi napban az volt a borzasztó, hogy az idegeim annyira kikészültek, hogy mindennek csak a negatív oldalát láttam.
De szerencsére ma reggelre enyhült egy kicsit a helyzet. Lehet, hogy a napsütés miatt, lehet, hogy azért, mert az önsajnálatomat sikerült félreraknom, lehet, hogy azért, mert sikerült valamelyest feldolgoznom a szituációt.
Ma már újra remélek, már újra tervezgetek, bízom abban, hogy nem történhet meg a legrosszabb verzió.
Kép innen: hajduboszormeny.hu
A kép címe: Búcsúzás, Horváth Tamás munkája
