Bár aktualitását veszítette a történet, ugyanis Hitlernek 2005-ben kellett volna felébrednie, Moldova írása szerint ( Hitler Magyarországon,  Magyar Atom 1978) , de azért mégis érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi történt volna, ha….

Ha mondjuk 2006 őszén ébresztik föl az álmából?

Mit látott volna? Megvadult tömeget? Elégedetlen emberek csoportját? Vagy ugyanazt a Matyit, csak más néven hívták már akkor?

Mennyi elégedendő ahhoz, hogy az emberek bevaduljanak és törjenek-zúzzanak? Mekkora a legkisebb hatalom, melynek birtoklása már vérszemet gerjeszt?

A forradalom, amit a radikálisabb gondolkodásmódú emberek emlegetnek nem itt kezdődik. És nem is ott ahol Moldova írja, hogy a buszról le kell venni „Az autóbuszra csak elől lehet felszállni!” táblát, mert a forradalomban elől is fel lehet szállni!

De akkor mégis hol? Mostanság divatos dolog forradalmat említeni, és azért harcolni.

Azok, akik a rendszerrel,- mondjuk demokrácia- nem értenek egyet, azok milyen rendszerrel szimpatizálnak?

Én személy szerint elvetem az erőszakot, mint megoldást. Ez az én véleményem, másnak pedig ettől különböző lehet, nem bánom, amíg nem ér atrocitás sem engem, sem a családom.

A véleménynyilvánítás szabadságát pedig csak addig ismerem el, és tolerálom, amíg ettől senkinek nem fog vérezni az feje, a keze, és nem fajul tettlegességig a dolog.

Úgy érzem, hogy kavarodás van a fejekben. Összetévesztik a jelképeinket, mondjuk a zászlót, a kokárdát, napi szintre butítva a túlzott nacionalizmust. A tojásnak pedig szerintem Húsvétkor van jelentősége, nem, ha valaki beszédet mond.

Tudom, birka vagyok, aki bégetve ismételgeti ugyanazt. Félre ne értsetek nem tetszik, ami ebben az országban zajlik. Nem akarom itt hagyni Magyarországot, nem akarom Gyurcsányt miniszterelnöknek,  nem akarom Orbán szájából a populista szöveget sem hallgatni, nem akarom Ibolyának a szenvedését és Bokrost látni, hogy a KDNP-t se hagyjam ki a dologból, belőlük is elegem van. Meg az áremelkedésből is, de mégsem megyek és teszek más dolgában kárt. Azt mért nem látom soha a tv-ben, hogy a tüntetők másnap elmennek szemetet szedni? Vagy újra füvesíteni? Vagy valami olyat tenni, ami nem a pusztítást szolgálja?

A Hitler Magyarországon-nak mély értelmét könnyű felfedezni. Elég csak egy szikra, egy-két félreértés és egy egész városka kifordul magából, a történetben Bánegres. Elég pár kint felejtett plakát, elég egy kis radikális gondolat: „ A bűntelen nemzedék, mink vagyunk az elsők ebben az országban, akiket nem terhet semmiféle bűn!” és máris könyv égetés, emberek bezárása, letartóztatása az eredmény.

 

Szerintem, ha Hitler 2006-ban felébredt volna, ugyanúgy megkérte volna hű segítőjét Smideliust, hogy adjon még 25 évre való injekciót neki, elborzadt volna attól, amit lát.

Tegnap este a kisebbik  férfi-kezdemény köhögött. Csúnyán. És már sokadjára. A doki azt mondja, hogy csak náthás, nem piros a torka, maradjon otthon 2 hétig. Persze három nap után alábbhagy a köhögés és elkezdődik az „Anya, unatkozom, Anya éhes vagyok, Anyaaa” kezdetű mantra, különböző kéréssekkel. Ma még csak az első napnál tartunk. Csak most rengeteg a dolgom. Még mindig el vagyok havazva a szortírozással, ami egy négy évessel az ember hátsójában nem kis feladat. De ma már elfogadtam, hogy valami mást kell kitalálni.

Utálom azt az érzést, hogy itthon van a gyerek és nem tudok vele leülni játszani, mert zsákozni kell, meg kupacolni, újra átnézni, hogy nehogy valami mégis bekerüljön. Utálom, hogy itthon a rumli már bántó kezd lenni, de nem tudok egyedül harcolni érte. Utálom azt, hogy még ezt leírni is csak akkor van időm, ha a férjem mesét olvas a gyerekeknek.

Viszont a boltba menést sétálva tettük meg, igaz így sokkal hosszabb volt, de legalább csak rá tudtam figyelni, és meghallgatni, és válaszolni a kérdéseire.

Ma vetődött fel benne a tej kérdése. Furcsa, mert én kiskoromban még láttam tehenet, ittam meleg tehéntejet, és nem okozott gondot elképzelni a dolog folyamat voltát. De egy kiskölyköt meggyőzni a dobozos tej kérdéskörében nem egyszerű. Hogy kerül bele? Hogy adja a boci a tejet? Meg hasonlók, vicces volt.

Szóval most lemerültem, de a férjem a munkából hazaérve is hasonlóan érzi magát.

Kaptunk egy új infót, egy másik közvetítő irodát, ugyancsak Hollandiába. Ezáltal kaptunk egy újabb reményt, egy esélyt.

A pincét hétvégén csináltuk, már teljesen ki van pakolva, csak a porral küzdünk, szóval a kimerültség onnan is ered.

Ha befejeződik a lomtalanítás, a sok fájó döntésével, ami nemsokára megtörténik, lévén holnap este ki kell pakolni mindent, mindent amit nem viszünk, kezdhetünk neki a hétvégi felújításba.

Holnap remélem sikerül befejeznem a zsákolást, már ezzel álmodok!

Ki messze indulsz, legszebb pesti leány,

És e hazát látni nem is fogod,

Hadd búcsúzkodjam így tetőled,

S hadd, hogy utad lebegőn kövessem.

 

Mint repülőgép, mely sebesen futó

Hosszú hajókat messzire elkísér,

Úgy száll a lelkem most utánad,

Isteni lány, Budapest virága!

 

Visszatekintőn látlak a nagy hajón,

Hosszú hajad mind arcod előtt lebeg,

Úgy, mintha gyászodat takarva,

Nedvesedő szemedet törölné…

 

Mert nem a tengert és nem a szirteket

Látod a mélyben, nem vizet és halat,

De régi tornyok képe reszket

S drága síré, a vizek futásán.

 

Mit súg a lelked, ott a hajó fokán,

Erről a honról, mely világra szült,

Ám meg nem tarta önmagának,

Isteni kincs, te vizekbe eresztett!

 

Látod-e múltját, szörnyű keserveit,

Látod-e testén száz csatavert sebét,

Melynek tudatával megbocsájtasz,

S szólsz magyarul: „ne ítélj, ne vádolj”?...

 

Vagy megbocsájtás nincs szívedbe, nincs

Engedelem, csak iszonyú fájdalom,

Hogy így vetett ki önmagából

Vén Európa s a durva törvény.-

 

Március 15-ével kapcsolatban

Közeleg a nemzeti ünnepünk. Az emberek azonban úgy látom, hogy elfelejtik eme nemes ünnepet. Szörnyű azt látni, hogy az emberek egy része azért nem tudja, hogy kitűzze-e magára a kokárdát, mert a pártszimpátia jelképévé vált évekkel ezelőtt. Én úgy gondolom, hogy mindenki viselje büszkén ezen a napon eme jelképet. A megemlékezés mindegy, hogy a szívben történik, vagy egy hivatalos ünnepségen, a lényege az, hogy emlékezzünk meg ’48-ról.

A másik ijesztő dolog számomra ebben az országban, hogy a radikálisabb véleményt vallók olyan hangnemet és személyeskedést engednek meg maguknak a kommentelők között, hogy az már súlyos. Válság van, és nemcsak világ és gazdasági válság, hanem az emberek között is válság van. A radikalizálódó gondolkozásmód is ennek egyik kifejeződési módja.

Én nem tudom megérteni, hogy az emberek megítélése itt az interneten mennyire sablonos, ha a közügyeket tekintjük. Az egyik oldal a szélsőjobbos, a másik meg a kommunista, de ha igazán sértő akar lenni valaki libsi, liberális hülyegyerek. Az, hogy valaki pártsemlegesen tekintsen valamely kérdést, lehetetlen. Az, hogy valakinek a gondolatait nem valamelyik nagy többség véleménye alapján alakítsa ki elképzelhetetlen.  Szerintem itt a hiba, hogy az emberek önmeghatározásában az oldal kijelölése elsődleges szerepet foglal el. Ennek nem így kellene lennie, elsődleges a nemzethez való tartozás, a magyarság érzése, vagyis annak kéne lennie. És ilyenkor, mikor ünnep is adódik rá büszkének lenni a magyarságra, az őseinkre.

Ha elhagyjuk szeretett országunkat, remélem akkor is megemlékezünk március 15.-én, kokárdával, a fiaimmal, a férjemmel, közösen, azon a napon kokárdát viselve vagy a ruhánkon, vagy a szívünkben, az mindegy.

Ma délután eszeveszett pakolásba kezdtem. Vagyis még délelőtt fölszámoltam az egyik nagy kupi forrást, a szekrény tetején. Délután játékokat válogattunk a nagyobbik fiammal, az 5 nagy doboz játékot  leszelektáltuk 2 dobozra, plusz egy olyan dobozra, amit majd viszünk Hollandiába. Ugyanis 18.-án lesz a lomtalanítás, addigra mindent át kell válogatni, a ruhákat lassan összeszedni adománynak.

Ráadásul a pincének a felújításához is hozzá kellene fogni, főként, mert szerencsére úgy fest, hogy a férjem csak hétvégén ér rá. Én meg hiába találom föl magam, meg tudom kezelni az aksis fúrót, azért egy komplett felújítással nem bírnék el.

Hihetetlen, hogy egy költözés hogy fel tud pörgetni. Most szervezek, kigondolom a lépéseket, hogy mivel kell kezdeni, mi ér rá a legvégéig. Most az első a lomtalanítás, ha tartjuk az ütemet, elég jól állunk. Aztán jön a hétvégenkénti felújítás, no meg persze hét közben amit csak meg tudok csinálni.

A lomtalanítás amúgy is az egyik legjobb dolog. Az addig felhalmozott lim-lomok közül ilyenkor kikerül a tényleg értékes dolog, ami pedig szemét, annak hullnia kell. Persze a környezettudatosság itt is fontos szerepet játszik az életünkben. A papírhulladékot és a műanyag egy részét csak hulladékgyűjtő szigetre!! Lehetőleg a gyerekekkel, lássák a jó példát, ők már ebben cseperedjenek  fel!

Azt hittem, hogy a játékok nagyarányú kidobása nagyobb traumát fog okozni a gyerekeknek, hisz volt már olyan kocsi, amit vagy két éve őrizgettünk, pedig hiányzott már a kereke, meg az alja, és a nagyobbik fiam ennek ellenére nagyon ragaszkodott hozzá. Ahhoz képest mint egy kisangyal úgy dobálta ki a sérült, és már nem javítható játékokat. Hihetetlen, hogy már annyi pótalkatrészünk volt, de ha valami kereket kellett volna pótolni mégsem voltak kompatibilisek egymással a járművek.

Holnap a nagy ruharaktár fölszámolása a cél, emellett időpontkérés a férjem útlevélkészítéséhez, és pakolás föl a pincéből. Huh, ezt még leírni is sok. De legalább elfoglalom magam, és nem kattog az agyam azon, hogy most mi is lesz.

Már a pince is vonzónak tűnik, gondolkodunk, hogy a meglévő eszközökkel hogyan lehetne a legtöbbet kihozni belőle. Mindig is kreatívok voltunk, most megy az ötletelés.

Ha van valami jó tippetek, hogy hogyan takarjuk el a vakolat nélküli falat, mely szintkülönbséggel is rendelkezik, szívesen veszem!

 

Kép innen:   http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:A_szent_vaaros.jpg

 

A kép Michael Lassel műve, címe: A szent város

 

 

 

Ma érzem először, hogy itt a tavasz. Muslincaszerű bogarak amorf alakzatba fejlődve cikáznak, de rend van benne. Rend van a rendszerben.

Megláttam az első szúnyogot is, lábamra szállt, de nem csípett.

Méhecskék korzóznak kábán.

És ekkor megláttam az első pillangót. Épp csak átlibbent a kerten, de megmutatta, ő sem hiányozhat innen.

Madarak csirippel üdvözlik a napsütést.

Annyira tiszták az árnyékok, éles a kép, szinte hallom, ahogy nő a fű. A diófa hívogat: Mássz meg!

A szárítókötél kérlel: Teregess rám!

A szellő hűs, de balzsamként simogat.

Most nincsenek kérdőjelek, most nincsenek miértek, most nincsenek de-k. Most a pillanat varázsa létezik, felemel.

A természet csinálja a programját, újrakezd, zöldül, majd lassan virágot bont.

De jó most itt lenni! A nap melegíti a lábam, érzem, hogy élek.

Most nem érzem, hogy a semmi fölzabál. Most csak bámészkodom, ámulok, rácsodálkozom a tavaszra, mint a kisgyermek.

A levegő újra él. Szárnyas rovarok lepték el. Néha összeütköznek, majd fojtatják útjukat. Ami nekem céltalan, az nekik nem az. Ami nekik céltalan- hogy most itt ülök- számomra nem az, örömködés, hogy vagyok, hogy láthatom ezt most, hogy még meg tud érinteni, hogy még létezem és hogy egy pillanatra is ki tudok kerülni a monoton percek egymásra gördüléséből, melyek zörögve órákká dermednek.

A felhők próbálják eltakarni a napkorongot, egy-egy másodpercre sikerül, majd mikor újra visszaveszi a nap az uralmat még tovább marad, arcába nevetve a világnak, kihirdetve győzelmét.

Táncolni kéne! Tánccal lenne illő köszönteni a tavaszt!