Tegnap este a kisebbik  férfi-kezdemény köhögött. Csúnyán. És már sokadjára. A doki azt mondja, hogy csak náthás, nem piros a torka, maradjon otthon 2 hétig. Persze három nap után alábbhagy a köhögés és elkezdődik az „Anya, unatkozom, Anya éhes vagyok, Anyaaa” kezdetű mantra, különböző kéréssekkel. Ma még csak az első napnál tartunk. Csak most rengeteg a dolgom. Még mindig el vagyok havazva a szortírozással, ami egy négy évessel az ember hátsójában nem kis feladat. De ma már elfogadtam, hogy valami mást kell kitalálni.

Utálom azt az érzést, hogy itthon van a gyerek és nem tudok vele leülni játszani, mert zsákozni kell, meg kupacolni, újra átnézni, hogy nehogy valami mégis bekerüljön. Utálom, hogy itthon a rumli már bántó kezd lenni, de nem tudok egyedül harcolni érte. Utálom azt, hogy még ezt leírni is csak akkor van időm, ha a férjem mesét olvas a gyerekeknek.

Viszont a boltba menést sétálva tettük meg, igaz így sokkal hosszabb volt, de legalább csak rá tudtam figyelni, és meghallgatni, és válaszolni a kérdéseire.

Ma vetődött fel benne a tej kérdése. Furcsa, mert én kiskoromban még láttam tehenet, ittam meleg tehéntejet, és nem okozott gondot elképzelni a dolog folyamat voltát. De egy kiskölyköt meggyőzni a dobozos tej kérdéskörében nem egyszerű. Hogy kerül bele? Hogy adja a boci a tejet? Meg hasonlók, vicces volt.

Szóval most lemerültem, de a férjem a munkából hazaérve is hasonlóan érzi magát.

Kaptunk egy új infót, egy másik közvetítő irodát, ugyancsak Hollandiába. Ezáltal kaptunk egy újabb reményt, egy esélyt.

A pincét hétvégén csináltuk, már teljesen ki van pakolva, csak a porral küzdünk, szóval a kimerültség onnan is ered.

Ha befejeződik a lomtalanítás, a sok fájó döntésével, ami nemsokára megtörténik, lévén holnap este ki kell pakolni mindent, mindent amit nem viszünk, kezdhetünk neki a hétvégi felújításba.

Holnap remélem sikerül befejeznem a zsákolást, már ezzel álmodok!