Ma érzem először, hogy itt a tavasz. Muslincaszerű bogarak amorf alakzatba fejlődve cikáznak, de rend van benne. Rend van a rendszerben.

Megláttam az első szúnyogot is, lábamra szállt, de nem csípett.

Méhecskék korzóznak kábán.

És ekkor megláttam az első pillangót. Épp csak átlibbent a kerten, de megmutatta, ő sem hiányozhat innen.

Madarak csirippel üdvözlik a napsütést.

Annyira tiszták az árnyékok, éles a kép, szinte hallom, ahogy nő a fű. A diófa hívogat: Mássz meg!

A szárítókötél kérlel: Teregess rám!

A szellő hűs, de balzsamként simogat.

Most nincsenek kérdőjelek, most nincsenek miértek, most nincsenek de-k. Most a pillanat varázsa létezik, felemel.

A természet csinálja a programját, újrakezd, zöldül, majd lassan virágot bont.

De jó most itt lenni! A nap melegíti a lábam, érzem, hogy élek.

Most nem érzem, hogy a semmi fölzabál. Most csak bámészkodom, ámulok, rácsodálkozom a tavaszra, mint a kisgyermek.

A levegő újra él. Szárnyas rovarok lepték el. Néha összeütköznek, majd fojtatják útjukat. Ami nekem céltalan, az nekik nem az. Ami nekik céltalan- hogy most itt ülök- számomra nem az, örömködés, hogy vagyok, hogy láthatom ezt most, hogy még meg tud érinteni, hogy még létezem és hogy egy pillanatra is ki tudok kerülni a monoton percek egymásra gördüléséből, melyek zörögve órákká dermednek.

A felhők próbálják eltakarni a napkorongot, egy-egy másodpercre sikerül, majd mikor újra visszaveszi a nap az uralmat még tovább marad, arcába nevetve a világnak, kihirdetve győzelmét.

Táncolni kéne! Tánccal lenne illő köszönteni a tavaszt!