Az ország felbolydul, mi meg csak dolgozunk…

Ma egész napunkat a föld alatt töltöttük. Csináltuk a dolgunkat, lambériáztunk a pincében. Egyszer csak csörren a telefon: Gyurcsány lemondott, nem mondott le,  csak bizalmatlansági indítvány…

Csak kapkodtuk a fejünket jobbra-balra, de ha az embernek kevés ideje van, viszont annál több munkája nem tud informálódni. Telefonos kapcsolat időnként, plusz minimális információ, miután a családot riasztottuk és ők szétnéztek az interneten.

Szóval mi ebből az egész napos hír mizériából kimaradtunk. Viszont a lambériás nagyon ment, a betonfal egyenetlenségeit megoldottuk, és egész jól haladtunk is, már profi módon tudok előcsavarozni, szöggel a számban beszélni, illetve cifrákat káromkodni, ha mellé megy a kalapács.

És most mi lesz az országgal?

Jön Bokros? Nem, Bokros nem jöhet, pedig így utólag érdekes a felbukkanása Gyurcsány bejelentése előtt. Ha a közvélemény kutatások eredményeit tekintjük az emberek többsége üdvözítené, hiszen egyszer már letett valamit az asztalra. Viszont annyi mindent elvett. A szociálpolitikát szétzúzta, az emberek nagy része utálta, később azonban mégis átgondolták a csomagjának értelmezését.

Kit lehetne Gyurcsány székébe ültetni, akinek lenne képe végrehajtani azokat a reformokat, megszorításokat, ami helyrebillentené az országot? És akit támogatna is az ország?

És a Fidesz most mit csinál? Újra kell gondolniuk az eddig szlogenjüket, a Monnyon le!-t, az már bizonyos, és a „Gyurcsány takarodj! is idejét veszíti. A Fidesz érdekeit az szolgálná, ha nem a parlament egymás közt osztaná ki újra a lapokat, hanem az előrehozott választás keretében győzhetnének. Hát igen…

De vajon az elégedetlenkedő MSZP-s szavazók most mit szólnak, hogy Gyurcsány mégis kiállt, és az összefogást sürgette, melynek nem akar akadálya lenni. Szerintem sokan helyeselték lépését. Azok biztosan, akik az „Öszödi beszéd” őszinteségét is értékelték.

Az biztos, hogy két hétig mindenféle találgatások lesznek, mindenki szeretné eltalálni, hogy ki is kerül a vezetői posztba.

Sajnos ebből kimaradok, a holnapi termést sem fogom tudni elolvasni. Ennek oka egyszerű. Bármennyire is szeretnék a számítógép előtt ülni guvadó szemekkel a hírportálokat böngészve, holnap újra munka, jön a lambériázás második része.

Azért a férjemmel agyalunk majd rajta, de csak a lambéria után…

Ma végrehajtottuk a meszelést. Fertőtlenítettük a pincét, beindult a kreativitásunk, mit, hogyan, hová. Sajog a kezem, fáradt vagyok, de legalább teljesítettük a napi előírt adag munkát.

Holnap jön a lambériázás, még sosem csináltam ilyet, most kipróbálhatom magam, már régóta szeretnék az aksis fúróval közelebbi barátságba kerülni.

 

Ma délután, valószínűleg a túl sok kávé hatására elkezdtem a könyvek szelektálását is. Mit adok Anyunak, mit a keresztlányomnak, és mit is akarok majd magunkkal vinni mindenképp. Sajnos ez legalább akkora dobozra sikeredett, mint az Anyué. De mit tegyek, ha a Fekete szivárvány a kezembe kerül, amit még a fogzásom közepette megrágcsáltam, majd a tinédzser korom hajnalán végképp beleszerettem, vele mi legyen?

És a hagyaték könyvvel?

Az ember tragédiáját is most vettem újra kezembe, már vagy két éve nem olvastam el, újra kell.

Steinbeck: Az édentől keletre is akkora élmény volt, nem hagyhatom itt.

A Mester és Margaritát pedig csak elkezdtem, majd abbahagytam, hogy ehhez még érnem kell, és most nehéz döntésként nyomja a vállamat, és a szívemet.

A bűn és bűnhődés pedig biztosan elfér valahol. El kell férnie, nincs választásom. A képzelt riport egy amerikai popfesztiválról kicsi, biztos befutó a pakolásnál.

És a Bóbita? Annak is helyet kell csinálni.

A Morrison versesköteteket elcsórtam, ki nem adom többé a kezeim közül.

A kedvenc Arcok és vallomások sorozatból Gyertyán Ervin munkája József Attiláról? Vele mi legyen? És az igazi Csinszka?

Gorkij?

A Marsbéli krónikáknak biztos helye van, közös kedvenc.

És akkor a verses könyvekről még nem is beszéltem.

Óh, hogyan lehet itt érzelmektől mentes döntést hozni?

A Bibót biztosan a barátnőmnek adom. Már évekkel ezelőtt elhatároztam, amikor megtaláltam. Így egy kicsit enyhíteni tudok a lelkiismeret furdalásomon, mert tőle kaptam kölcsön a Gyűrűk urát, amit az utolsó kötet feléig olvastam, aztán megálltam. Így a történet végét csak filmről ismerem. Ezt most beismerem, az vesse rám az első követ, aki még nem járt így.

Miért ilyen nehéz megválni a könyvektől? Miért van az, hogy ha a kezembe kerül egy kedves könyv elmosolyodom, megszagolom? Más is így van vele?

Drága Magyarország!

Levélben fordulok hozzád, mert úgy látszik szavaim süket füleket találnak.

Gyermeket vállaltunk magunknak és neked. Szerettük volna, ha ezzel segítségedre lehetünk, hogy ne fogyjon tovább drága néped. Most nevelnénk őket, de lehetetlen a helyzetünk.

Szeretem a tájaidat, szerelmesen emelem szemem végeláthatatlan rónaságod felé, kutatom a délibábot, mászom a hegyeidet, új csúcsokra török, és közben óvlak, védelek. Segítek a következő generációt környezettudatosabbra nevelni, hogy becsüljenek meg, hogy ne ártsanak neked.

A többi emberrel próbálok normálisan bánni, nem bántani őket oktalan, mert tudom, ez nem megoldás.

Ám hiába teszem mindezt, úgy érzem kitaszítasz magadból, gyermeked messze tolod magadtól, kilöksz az öledből, nem kellek neked. Nem adsz lehetőséget, hogy bizonyíthassam neked igaz érzelmeim. Nem adsz lehetőséget, hogy gyermekeim itt nőjenek fel. Nem vehetek belőled egy darabot, hogy csinosítva kedvedbe járhassak.

Rútul bánsz velem, nem segítesz normális életet élni, nem adsz lehetőséget, hogy bizonyítsam neked hűségem. Sőt, elüldözöl, hajtasz, mint vadászok a nyulat, már hallom a hajtók zajait, még épp egy bokorba bújva reszketek. Nemsokára ugrok, már feszülnek az inak, fülem hegyezve, szívem torkomban dobog, készítem tappancsaimat a nagy dobbantásra.

Haragudni szeretnék rád, ám végtelen szerelmem nem engedi, hogy örökre kitöröljelek emlékeimből. Most haragszom rád, megcsalt szeretőnek érzem magam, kit megaláztak és elkergettek.

Így menekülőre fogom, viszem a családot, nyakamba veszem a világot, másik országnak adom rajongó szeretetem. De tudnod kell, hogy mindig te leszel az első szívemben, az első, mindent elsöprő szerelem, melyhez hasonlót nem találhatok.

Búcsúzom most tőled, bár még nem indulok. Nem hagyhatom lezáratlanul ezt az ügyet. Remélem egyszer még megbocsájtok, s újra visszaengedlek.

 

Egy hazaszeretetbe belehasadt szív:

                                                            Országelhagyó

Mit lehet még lenyomni az emberek torkán?

Gazdasági válság, megszűnő munkahelyek, ezeket mindenki ismeri. Akit elbocsájtanak munkanélküli lesz, most állást találni nagyon nehéz az országban. Mivel a magyar mentalitás meghatározó, a szomszéd tehene még mindig él, dögöljön már meg az is szemlélet a vezető, így azok, akiket elbocsájtottak gyanakodva nézik azokat, akiknek még van munkájuk.

Ám azok helyzete, akik még dolgoznak elkeserítő helyenként.

A férjem tortúrája újabb ponthoz érkezett. Röviden az előzmények: Február közepén közlik a leépítést, persze nem azokkal a számokkal, amik a valóságosak voltak. Ugyancsak február, a dicső hónap, amikor elcsicsergik, hogy megszüntetik a délutános, éjszakás pótlékot. Jó, ezt még lenyeli az ember, nincs mit tenni, munka kell, valamiből meg kell élni… (Munka törvénykönyvének első arcon csapása)

Március: Elkezdődnek a leépítések. Persze, mivel a csoportos leépítést jelezni kell, így a napi minimumra bontva oldják meg, van, akinek visszamenőleg dátumozzák a felmondását, ami persze közös megegyezésen alapul. Elbocsájtják azokat, akivel a párom járt együtt dolgozni, a munkáltató közli, hogy felesleges szabadságra menniük, vagy a táppénzt megoldani, mert nem áll módjában kifizetni.

Ebben a hónapban, a hónap közepe után tudja meg a többi dolgozó, hogy március hónapra visszamenőleg órabércsökkentést is végrehajtanak, pontos adatokat azonban nem, tehát ez emberek azt sem tudják, hogy mennyiért dolgoznak. Ezzel egyidejűleg bevezetik a 10 órás munkanapot, mely tulajdonképpen 10 és fél óra, mert a kajaidőt bizony be kell dolgozni, ez már csak így járja mifelénk.

De ez még nem minden! A legjobb most következik: Az elrontott darabokat (mert mindenhol vannak hibás darabok) a hétvégén bejöhet a dolgozó társadalmi munkában kijavítani, persze fizetés, illetve a nem helyiek számára még az utazás megtérítése nélkül. Tehát hibázik valaki, az a hétvégéjén is bent rohadhat, és még zsebből kifizetheti a benzinköltséget is, amivel eljutott, esetleg buszozhat is. És persze tapsikoljon, hogy van munkája. A következő lépésként javasolnám, hogy amennyiben elromlik a gép, akkor a dolgozónak éjszaka kötelező legyen megcsinálnia a meglévő eszközökkel (alkatrészcsere kizárva), de persze csak a reggeli műszak kezdetéig, mert akkor indul a munka! Vagy a  munkaruha takarékosság keretében, aki új munkaruhára szorulna adjanak neki kendert, csinálja meg magának, de persze csak azután, ha kifizette az alapanyagot, vagy előre befizet egy kis pénzt a gyárnak, mert ez így dukál!

Az emberek pedig mindezt eltűrik, bégetnek hozzá jó birkaként, és csak ismételgetik, hogy kéne keresni valami mást. De senki sem tesz semmit. Nem alapítanak szakszervezetet, nem jelentik fel a munkáltatót, és lenyelnek minden békát, és elfogadják, hogy tényleg csak örüljenek, mert nekik legalább van munkájuk! És tényleg. A vezetésből persze nem volt leépítés, igaz a céget egyharmadára sorvasztották, de a nagy vízfej, és a mindenféle vezető kötelező megtartását megoldották.

 

Ez ma 2009-ben Magyarország. És gondolom nem egyedi eset, amit leírtam, tucatjával lehet ez még így. Ez már nem felháborító, ez már nem is tudom micsoda! El akarok menni innen! Olyan helyre, ahol az alapvető szabályokat betartják, és nem csak kötelességei vannak a munkavállalónak, hanem jogai is!

Elkészültem a lomtalanítással tegnap! Hú micsoda boldogság volt nekem!

Több, mint nyolc zsáknyi cucc került ki. Délután a kis köhögősnek raktam be mesét, még az elejére emlékszem is, aztán egyszer csak elnyomott az álom. Nem aludt am, csak vagy 10 percet, de a kimerültség leterített, és megadtam magam.

Este kipakoltuk a zsákokat. Aztán megjelentek az arctalan emberek, és nekiláttak. Valahogy mindig örülök annak, ha máson segíthetek, még, ha csak ilyen módon is. De két óra múlva nagyon mérges lettem. A szépen összerendezett zsákokat (gyerekruha, felnőtt ruha, játékok, stb.) szétgányolták, az egész napos munkám mint egy megerőszakolt tetem feküdt mindenütt. Eddig fogták a zsákot elvitték, majd valahol kiselejtezték. De most!!! A ház előtti részre, mintha egy kukás kocsi borította volna a mocskot! A szél vitte a szennyezett papírt, a tisztát csak a szelektívbe!

De a gyerekjátékos zsákot egyszerűen kiborították, az összes törött zsírkréta kipotyogott, a tört alkatrészek belepték az árkot.

A férjem szólt még este, hogy pakoljuk össze, de én erre már csak annyit nyögtem, hogy én ma már zsákoltam eleget, reggelig nem érdekel a dolog.

Reggel még a kávé előtt uzsgyi ki, összepakoltam a nedves kis hülyeségeket, csak utána kávéztam, mert ami a ház előtt volt, már én szégyelltem.

Azért furcsa arcon csapása volt ez az élet részéről nekem. A jó szándékom néha alaptalanul nagy, bár az ezt megelőző években nem csináltak szeméttelepet az árokból.

 

Más. Ma a nagyobbik fiam néptáncolt, és nagyon ügyes volt. Persze a jing párja a jang, így a kisebbik fiam nem tudta türelmesen kivárni a műsort, volt ott hiszti, abban a bizonyos kínos csendben felhangzó sírás, minden. Így még egy gratulát sem tudtam mondani a nagyobbnak, helyette két fellépő csoport között csöndesen (már amennyire egy bőgővel ez lehetséges) kislisszolni.

Viszont megálltam a sírást. Valahogy az első anyák napi műsornál rontottam el az egészet, és azóta folyton meghatódom, ha a gyerkőc emberek előtt szerepel, vagy szaval, vagy bármi. Olyan furcsa érzés látni a színpadon,ahogy integet, puszit dob, majd szerepel, olyan büszkévé tesz, és olyan könnybelábadós hangulat fog el.

Szóval ma büszke vagyok. Büszke vagyok a férjemre, mert ebben a bizonytalanságban is kitart! Büszke vagyok a nagyobbik fiamra, mert ilyen ügyesen táncolt, mondta a szöveget, és nem jött zavarba a sok embertől. Büszke vagyok a kisebbik fiamra is, mert ő meg akkora egyéniség, hogy bármit elér, bár ennek egyenlőre mi isszuk meg a levét, de olyan érdekérvényesítő képessége van, hogy csak na. És végül egy kicsit büszke vagyok magamra is, mert véghez vittem ezt a zsákolós projektet, segítség nélkül, egy kis négyévessel nehezítésképp.