Drága Magyarország!
Levélben fordulok hozzád, mert úgy látszik szavaim süket füleket találnak.
Gyermeket vállaltunk magunknak és neked. Szerettük volna, ha ezzel segítségedre lehetünk, hogy ne fogyjon tovább drága néped. Most nevelnénk őket, de lehetetlen a helyzetünk.
Szeretem a tájaidat, szerelmesen emelem szemem végeláthatatlan rónaságod felé, kutatom a délibábot, mászom a hegyeidet, új csúcsokra török, és közben óvlak, védelek. Segítek a következő generációt környezettudatosabbra nevelni, hogy becsüljenek meg, hogy ne ártsanak neked.
A többi emberrel próbálok normálisan bánni, nem bántani őket oktalan, mert tudom, ez nem megoldás.
Ám hiába teszem mindezt, úgy érzem kitaszítasz magadból, gyermeked messze tolod magadtól, kilöksz az öledből, nem kellek neked. Nem adsz lehetőséget, hogy bizonyíthassam neked igaz érzelmeim. Nem adsz lehetőséget, hogy gyermekeim itt nőjenek fel. Nem vehetek belőled egy darabot, hogy csinosítva kedvedbe járhassak.
Rútul bánsz velem, nem segítesz normális életet élni, nem adsz lehetőséget, hogy bizonyítsam neked hűségem. Sőt, elüldözöl, hajtasz, mint vadászok a nyulat, már hallom a hajtók zajait, még épp egy bokorba bújva reszketek. Nemsokára ugrok, már feszülnek az inak, fülem hegyezve, szívem torkomban dobog, készítem tappancsaimat a nagy dobbantásra.
Haragudni szeretnék rád, ám végtelen szerelmem nem engedi, hogy örökre kitöröljelek emlékeimből. Most haragszom rád, megcsalt szeretőnek érzem magam, kit megaláztak és elkergettek.
Így menekülőre fogom, viszem a családot, nyakamba veszem a világot, másik országnak adom rajongó szeretetem. De tudnod kell, hogy mindig te leszel az első szívemben, az első, mindent elsöprő szerelem, melyhez hasonlót nem találhatok.
Búcsúzom most tőled, bár még nem indulok. Nem hagyhatom lezáratlanul ezt az ügyet. Remélem egyszer még megbocsájtok, s újra visszaengedlek.
Egy hazaszeretetbe belehasadt szív:
Országelhagyó
