Mégis van lejjebb
A tegnapi napunk még akár jó is lehetett volna… Tegnap kapott a férjem fizetést. Végre el tudtunk menni bevásárolni. Végre vettünk penészölő sprét, mert a gyerekszobában a penész már tarthatatlan volt. Aztán jött a telefon, hogy bár a férjem megtarthatja munkáját, de a bérét jelentősen csökkentik. Annyira jelentősen, hogy abból már nem tudjuk a jelenlegi helyzetet fenntartani. Ma jön a főbérlőnk, akinek megmondjuk, hogy akkor mostantól ketyeg a felmondási időnk, még egy hónapot nem tudunk kifizetni. Az első ötletek között volt egy ismerős háza, ahová talán be tudtunk volna „kéredzkedni „ a rezsifizetés fejében. Ám a számolás végén arra jutottunk, hogy még rezsit sem leszünk képesek fizetni. Ez a dolog abból ered, hogy nem elég a bércsökkentés, hanem a gyár le is áll, a tervek szerint egy hétre. De már egy ideje nincs szállítás, így az egy hét könnyen háromra duzzadhat. A munkáltató pedig nem tud fizetni, se szabadságot, se táppénzt. Jelenleg az óraszám 40, ennyit dolgozott a férjem a hónapban, és lehet, hogy már holnap sem kell mennie. Egyáltalán azt sem tudjuk, hogy egy héten hány napot mehet dolgozni. És hogy összesen hány hetet dolgozhat még.
Most keresgélek a fővárosi álláshirdetések között. És gondolkodunk a munkanélküli segélyen is, mert lehet, hogy a következő hónapban csak 40-50 ezer forint bevételünk lesz, összesen.
Szörnyű ez a helyzet. De már nem sírok, már arcrándulás nélküli apátiával nyugtázom, ami ránk vár. Már mindent megtettem.
Belenyugszom abba is, hogy egy ablaknélküli pincében húzzuk meg magunkat, egy kazán társaságában, a gyerekeknek legalább fent lesz szobájuk.
Csak az a dühítő ebben az egészben, hogy december óta szilánkokra hullott minden, minden álmunk, tervünk, aztán pedig az életünk is kezd széthullani. De szerencsére a szeretet összetartja, más nem is nagyon maradt.
Remélem néhány hónap múlva csak nevetünk ezen az egészen, és már kint nézünk szembe az élettel.
Csak csörögne már a telefon! Csak érkezne a hívás! Gyerünk, kifutunk az időből!
