Szeretném vállalni, hogy magyar vagyok, de ha a mostani magyarországi helyzetre gondolok, bevallom őszintén nem megy. Ne értsetek félre, büszke vagyok arra, hogy egy ilyen géniuszokat „kitermelő” néphez tartozok, de. És itt jönnek azok a bizonyos, de-k: vajon mi lehet az oka, hogy azok a magyarok, akiket a világ ismer nem kis hazánkban érték el azt, ami ismertté tette őket?
A magyar elme briliáns, ehhez kétség nem fér, de valami mégis hibádzik. A magyarok miért nézik el szemrebbenés nélkül, ha az arcukba hazudnak? Miért hagyják szótlanul, amikor meglopják? ( És itt most a milliárdokra gondolok) De akár kicsiben is, miért alakulhatott ki ekkora mértékű szürke, fekete gazdaság? Miért kell a munkavállalónak elfogadnia a félig-bejelentettséget? Miért arra használjuk az elménket, hogy csaljunk, lopjunk, kikerüljünk?
De legjobban mégis a szociális érzéketlenség zavar. Miért nem integrálni, miért asszimilálni próbálunk? Miért nem látjuk meg az elesetteket? És miért nem gondolunk abba bele, hogy esetleg mi magunk tanítottuk meg őket a rendszer kijátszására? Hiszen amikor mi kerülünk olyan helyzetbe, amikor egy „kicsit meg lehet takarítani”, amikor felajánlják „az oldjuk meg okosba’” megoldásokat, akkor könnyen belemegyünk. És itt nem az alapvető megélhetésről van szó. De ilyenek vagyunk. Lehet az előző rendszerre, rendszerekre fogni, de mi magunk is részesévé válunk a hallgatólagos belegyezéssel, az „én nem láttam semmit” beletörődésével.
És nem látom a változást. Nem látom a toleranciát. Nem látom a kiutat.
Ezért is szeretném itt hagyni ezt az országot, hogy egy másik országban büszkén lehessek magyar!
Kép innen: http://ludas-matyi.net/images/magazins/1984/198405maj.php