A napok mindig új csodával ajándékoznak meg. Már elfogadtam azt, hogy a pincében lakunk egy darabig. Megpróbálom keresni benne a jót. Már találtam is pontosan hármat, de mellette kb. húszat pedig az ellentétes oldalra írtam. De legalább már találtam jó oldalát.
A gyerekeknek is elmondtuk a költözést. Persze nem akarnak elköltözni. Mikor megemlítettük, hogy Nagyihoz költözünk fenemód megörültek. Azt hiszik, hogy ha ott leszünk az olyan lesz, mint amikor csak ott alszanak. Ki kellett ábrándítanom őket, nem olyan lesz. Nem lesz későig kukorékolás, nem lesz tv-zésre elalvás, nem lesz este 10-ig őrjöngés. Nekik ezeket betartani nehéz lesz, mert ha Mamánál aludtak, az volt a buli, az volt a pihenés, a kikapcsolódás, az ereszd el a hajamat. Nyilván azt gondolják, ha ott fogunk lakni, akkor ez lesz, csak heti hét napban. Úgyhogy még harcolok a fiúkkal, próbálom elmagyarázni nekik, hogy ez mégsem lesz fenékig tejfel. De ezt még nem hiszik el nekem. Ráadásul, ha a férjem kimegy és elkezdi lerakni az új közös életünk alapjait akkor minden az én nyakamba fog szakadni. Ennyi ember együttélése egy kupacon nem mehet konfliktusmentesen, ráadásul én könnyen kapom fel a vizet, ezt elismerem. De így még nehezebb lesz nélküle. Nem lesz aki lenyugtasson, mellémálljon, megöleljen, csillapítson. Kemény dió lesz, az biztos.
De mindent csak lépésenként. Először is jön a lomtalanítás, neki kell látnom szortírozni, kidobálni az évek alatt felhalmozott kacatokat, emlékeket, és a rengeteg szemetet. Kár, hogy itt hiába szedem szét a papírt, műanyagot, a lomtalanításkor nem veszik figyelembe, de majd elvisszük a hulladék gyűjtő szigetre, lesz mit, a gyerekek rajzaiból csak mértékkel őrizhetek meg. Bár az igazi emlékek úgyis a szívben maradnak meg, de néha jó rálelni egy-egy elfeledett kincsre, egy levélre, mert olyankor elmerenghet az ember, hogy honnan indult, és hová érkezett.
Kép innen: hu.wikipedia.org/
