A szemüveg

 2009.04.25. 09:34

 

   Szombat reggeli irodalom

 
A szemüveg
 
 
- Szaladj föl a padlásra kolbászért!- mondta Édesanya, krumpli pucolás közben.
- Indulok!- felelte a nyolc éves kislány. Haja két fonatban szaladás közben a vállát verte. Büszke volt vörös masnijára, melyet csak vasárnaponként viselhetett. Már szerdán számolta vissza a napokat, hogy mikor fűzheti hajába a masnit.
A vasárnapok mindig ugyanúgy teltek. Édesanya reggel kifésülte a kislány haját. Ilyenkor a kislány némán tűrte míg a gubancok kioldódtak a fésű alatt. Aztán Édesanya elővette a szekrényből a vörös piros szalagot. A kislány szíve ilyenkor hevesebben dobogott, tudta itt a vasárnap, ilyenkor a szív, s a test is ünneplőbe öltözik.
Vasárnaponként a kolbász lehozatala mindig a kislány feladata volt. Mivel a lépcső Édesapa keze munkáját dicsérte, néhol recsegett, ropogott, de biztosan állt.
A kislány egy külön mondókát is kitalált, hogy a tíz lépcsőfok megtétele kevésbé legyen kimerítő a meredek létrán:
-          Egy, megérett a meggy.- Ezt mindig gyorsan mondta, hisz az első lépcsőfoknál még nem kellett kapaszkodnia.
-          Kettő, tele van a teknő. – Ekkor elmosolyodott, de mosolya vegyes érzelmeket tartalmazott, hiszen a mosásban a maga nyolc évével már részt kellett vennie.
-          Három, Máté az én párom. - Máté az iskolatársa volt, titkon szerette, és a három pontosan azért a kedvenc száma és a kedvenc lépcsőfoka is volt. Amikor rálépett megreccsent. Ismerte ezt a hangot, ez csak tovább mélyítette érzelmeit.
-          Négy, mindig jó légy!- Ezt Édesanya ismételte neki folyton, igyekezett megfelelni ennek a kitételnek, ám tudta, néha ezt nem tudja teljesíteni. Néha mérges volt az öccsére, hiszen amikor az ebédet is kiosztották Édesapáé volt a csirke egyik combja, a másik az öccséé, neki és Édesanyának mindig csak a szárnya jutott. A testvére vissza is élt ezzel, hiszen tudta, hogy a kislány a csirke szívét szerette a legjobban, de mindig elkérte előle, és Édesanya mindig neki is adta.
-          Öt, Öcsi feje tök! – Ezen újfent elmosolyodott, ez volt a saját kis bosszúja, hiszen öccse külön kiváltságokat élvezett, aminek okát nem tudta, de ennek biztos így kell lennie…
-          Hat, disznóra vár a makk. -A hatodik lépcsőfok volt az, aminél a kislány érezni kezdte, hogy már fárad a lába, hogy már erősen kell kapaszkodnia.
-          Hét, a férjem neve Máté. - A kislány érezte, hogy ez egy kicsit sántít, de Máté nevének legalább kétszer kellett szerepelnie mondókájában, ennyi neki jár.
-          Nyolc, roskad a polc. - Ó, bárcsak így lenne! Sóhajtott a kislány. Bárcsak ne kéne annyi kenyeret enni, bárcsak lenne több étel, bárcsak ne látnám Édesanya arcán azt a szomorú ráncot, amikor még enni kérek!
-          Kilenc, kitelt! – már csak egy lépcsőfok és már fönn is vagyok! Ilyenkor mindig kifújta a levegőt, elvégre megmászta a hegyet, már csak egy lépcsőfok.
-          Tíz, tiszta víz, ha nem tiszta vidd vissza, majd a cica megissza!- Feljutott végre!
A kislány feltolta szemüvegét a feje búbjáig, hogy izzadságcseppjeit le tudja törölni homlokáról. Megcsinálta!
Boldogsága hamar elmúlt. A kép, ami a szeme elé tárult örökre beégett retinájába. Először meglátta a kolbászok ringatózó sokaságát, ahogy a gerendáról lógnak, illatuk a kislány orrába mászott.
Aztán mire szeme hozzászokott a félhomályhoz, és ahhoz, hogy egy kicsit jobban kell fókuszálnia a képre, mivel a szemüvege nem volt előtte, megpillantotta Édesapát. Édesapa ott himbálózott a huzatos padláson egy oldal szalonna és a füstölt kolbász között. Megdörgölte szemét és közben leverte fejéről a szemüveget.
Ahogy hátrálni próbált rettenetében véletlenül előre lépett, s rátaposott a szemüvegére, mely ezer apró darabra törött a lába alatt. Évekkel később, amikor emlékezni próbált erre, csak a kolbász szagát és a szemüveg széttörő üvegének hangját tudta felidézni magában.
Hirtelen szoborrá meredt. Félt, hogy a nehezen összekuporgatott szemüvegét tönkretette, hogy Édesapa mit is fog szólni hozzá.
Aztán sikítás hagyta el a torkát. Többre nem emlékezett. Sem arra hogyan jutott le a padlásról, sem arra, hogy mi is lett a szemüvegével.
Az első emléke onnan eredt, hogy mindenki arra kérte, hogy Édesapa testét nézze meg. Ő csak zokogott, mintha könnyeinek nem tudott volna végére érni. Akkor úgy gondolta, hogy a tengerek is úgy keletkeznek, hogy egy kislány annyira potyogtatja sós könnyeit, míg tengerré nem válik.
Édesapa kék arca, mintha rá meredt volna. Szemei nyitva voltak, kék erei szeme körül, melyek csak akkor dülledtek ki, ha rossz fát tett a tűzre, ki voltak meredve. A kislány azt gondolta, hogy Édesapa még a mennyből is a szemüveg miatt haragos rá.
Csak évekkel később értette meg, hogy Édesapa nem haragszik rá a szemüveg miatt.
 
 
 
 

 

Címkék: én novella írtam szemüveg meglepő

 

Szombat volt a mi nagy napunk!
Ellátogattunk Mezőtúrra, ami a férjem gimnazista éveinek helye volt. Már sok történetet hallgattam róla, most személyesen is megnézhettem a helyet. Nagyon jó volt egy kicsit kiszakadni itthonról, egy kicsit kocsikázni, kettesben lenni.
Az utazásnak volt egy feladata, volt célja, de a délután végéig úgy festett nem tudjuk teljesíteni. A keresztlányunkat akartuk hazahozni, aki versenyezni volt.
Sétáltunk nagyokat, több órásat, bementünk egy fordított Lidi-be, ahol minden pont fordítva volt elhelyezve, mint nálunk. Ücsörögtünk a bányató partján, majd morogtunk magunkban, hogy mennyire ellepi a várost a szemét. Mindenhol szétdobálva ott hevertek a fogyasztói társadalom velejárói, az emberi lustaság példái, kiokádott, kifordított szemétkupacok, mindenütt. Egy két helyről összeszedtük, a parkban is. De annyira bosszantó! Az emberi igényesség hiánya, a természet két lábbal való tiprása, és esztétikai arculcsapás, hogy egy szép parkban, egy tó mellett mindenütt ott vannak a zacsik, az üvegek, a szemét. Kukákat is alig találtunk, de végül mégiscsak meglettek.
Elmentünk egy kocsmába is, ahová a Kedves sokat járt, hangulatos kis hely volt, biliárdoztunk, és csúfos vereséget szenvedtem.
Amikor már indultunk volna haza, akkor megláttuk a keresztlányunkat, gyorsan el is kértük, és mentünk haza.
Nagyon jó nap volt, három hete az első délutánnal, amit kettesben töltöttünk távol a zajtól, a családtól, a gondoktól, mindentől, amitől csak lehetett.
Vasárnap pedig már a feltöltődést követően a kertet szépítgettük, csinosítottuk.
Jó kis hétvége volt, kár, hogy gyorsan tovarobogott, de a kialakuló depresszióm ellen mindenképpen hatásos gyógyszernek minősült.
 
A képen látható, hogy vannak helyek, ahol a fejlődés lassan megy végbe. Nem mindenhol újítják föl a paneleket, eme fotón látható házfal  bizony még abból a korból való, amikor a telefonszám még csak három számjegyből állt. Érdekes kép 2009 áprilisában…

 

Címkék: pihenés csend mezőtúr feltöltődés

A Föld napja

 2009.04.17. 10:26

 

Föld napja
Közeleg a Föld napja, mindjárt itt van április huszonkettedik napja. Emlékeimben ez a nap mindig különleges volt. Már általánosban is versengtünk, kötél húztunk, zsákban futottunk. Mióta felnőttem átértékelődött bennem a dolog. Már a környezettudatosság napjává ért bennem a fogalom, olyan nappá, melyről meg kell emlékezni. Egy kis szemétszedés, a gyerekekben tudatosítani a dolgok mikéntjét, ennyiben kimerül. A múltkor sétálgattunk, és egy szelektív hulladékgyűjtő sziget mellett haladtunk el. A kölykök meg is jegyezték, hogy mennyi buta bácsi és néni van, akik körbeszemetelték, és nem tudják, hogy oda mit is kell rakni. Akkor olyan jó volt látni, hogy azzal, hogy folyton velük visszük a papírt és a műanyagot már kezdi érlelni a gyümölcsét.
De vissza egy kicsit a régi Föld napjára. Akkoriban a beton udvaron  volt a kötélhúzás, így a nyerés kérdése nem csak azért volt fontos, hogy ki kap pólót, hanem azért is, mert a vesztes csapat bizony az elesésénél a térdéről rendesen lecsiszolta a bőrt. És aki megnyerte a pólót, az olyan büszke volt magára! Nem számított, hogy felnőtt méretű volt, az sem, hogy idétlenül állt, csak az, hogy a miénk! Pedig akkor még nem is volt ilyen sok szemétszedési akció, és ténylegesen csak annyit tettünk azon a napon, hogy végig sportoltuk, de mégis az emléke olyan élesen él még a szívemben.
Ma azonban azt látom, hogy ez az egész dolog kezd kifújni. Pont akkor, amikor már a tényleges első nemzedéket, akikbe bele kellett volna ívódnia a Föld törékenységének problémája kineveltük, amikor már kisgyermekkorban megtanítható lenne a környezettudatosság, akkor kezd egy kicsit az egész lecsengeni. És ez így nem jó. Mi megtesszük a magunkét, a gyerekek tényleg odafigyelnek, ha erdőben sétálunk is, már ők szólnak, hogy vigyázzunk a virágokra, ne tiporjuk le a természetet. Eleinte még le akarták szedni a virágokat, de tudatosítottuk bennük, hogy azok úgy szépek, ahogy vannak. Azóta beérik azzal, ha a gyermekláncfüvet leszedhetik, és azt hozzák oda ajándékba.
Szóval hajrá mindenkinek, ne felejtsük el a régi mondást:
 
 „A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön!”

 

Címkék: föld napja régen környezettudatosság szemétszedés

Csak úgy, cím nélkül

 2009.04.17. 09:29

 

Mióta elköltöztünk nem nagyon írtam a blogba. Pedig megtehettem volna, de egyszerűen nem ment. Én pedig nem erőltettem.
A költözés óta kezdünk beleszokni az újba. Nem is annyira rossz, mint ahogy azt előre elképzeltük. Ami hiányzik, az a kettesben eltöltött idő. Mert ugye eddig hétvégente legalább egy napra a gyerekeket át lehetett hozni, akkor volt egy szabad esténk. Akkor a hangfalat bevittük a fürdőszobába, és maratoni fürdéseket rendeztünk. Amióta elköltöztünk már nincs hova elvinni a gyerekeket, így nem is tudunk kettesben maradni.  Talán ez a legzavaróbb.
A gyerekek nagyon élvezik, hogy itt lakunk, az unokatestvérekkel eltöltött időt még mindig keveslik, bár ovi után az egész délután együtt játszanak.
Tegnap nagyon elkapott a depi, reggel még vidáman ébredtem, aztán éreztem ahogy rám telepszik, és hagytam, hogy saját önsajnálatom átvegye az irányítást a napom felett.
Nehéz megszokni, hogy az eddigi ritmus teljesen felborult. Eddig megvolt a dolgom, a napjaim a megszokott rutin szerint zajlottak. Most pedig, főként tegnap, amikor az első olyan napom volt, hogy nem kellett a fél napomat különféle ügyintézéssel tölteni, nem tudtam mit kezdeni magammal.
Ebben szerepet játszik az is, hogy behívtak egy állásinterjúra, ami szerintem elég jól is zajlott, de még mindig nem hívtak vissza. Pedig annyira jó lenne dolgozni! Ebbe a gondolatba egy kicsit bele is éltem magam, és ahogy telnek a napok egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem kapom meg az állást. Ez olyan mélységekbe nyom le, ahonnan alig találom meg az utat fölfelé. Ma azonban már muszáj túltennem rajta magam, mert különben becsavarodok.
Ráadásul rengeteg más dolog is összejött most nekünk, Hollandiát is el kell tolni legalább egy fél évvel, ennek az okát most nem szeretném részletezni. Ezen kívül még egy régi adósság is utolért minket, úgyhogy amit az albérleten megspóroltunk, most hiteltörlesztésre kell fordítani.
Ezek a dolgok, illetve, hogy a nagy tervet is csúsztatni kell, és a beszokás időszaka elégé megviselt, nemcsak engem, hanem a férjemet is.
De ezen is túl leszünk nemsokára, és ezek után már tényleg a szivárványnak kell jönnie…..
 

 

Címkék: költözés gyerekek hollandia depi kiborulás

 

 

Születésnap és leltár az elmúlt egy évről
Ma ünneplem a születésnapomat, életem során még csak másodjára esik egybe eme nap a Húsvéttal.
Már reggel meglepik hada fogadott. Ahogy kinyitottam a pince ajtaját a kisebbik fiam a nyakamba ugrott, és már húzott is a konyha felé. Itt várt a meglepi. Tegnap az összes gyerkőc- na jó egy kis unszolásra- nekiült rajzokat készíteni nekem. Amit persze még tegnap este meg is akartak mutatni, nagy nehezen rábírtam őket, hogy reggelig várjanak. Ahogy beértem a konyhába ott vártak a rajzok, és egy rafaelló. a kisebbik már meg is kérdezte, miközben épp a felbontásán ügyeskedett, hogy ebből ugye mindenki kap?
Aztán a nagyobbik fiam kapott el, elénekelte a nálunk családi hagyományos köszöntő éneket, a Madagaszkárból a dalt, amit Marty szülinapjára énekelnek el a barátai.
aztán persze sorjáztak a köszöntések. anyukámat felhívtam, és megköszöntem neki, hogy megszülethettem, hiszen mert én már szültem, és tudom, hogy a mai nap az ő érdeme.
 
Ilyen alkalmakkor szoktam elgondolkodni az elmúlt év fontos történésein.  Nálam nem az év első napja szolgáltatja az apropót, hanem a születésnap.
Pozitív történések az elmúlt egy évben:
-          Meglett a kocsink! Ezzel kinyílt számunkra egy új világ, a biciklis ismerd meg a környékünket átcsapott a kocsival még messzebb is eljutsz-ba.
-          Nyáron, amikor még nem éreztük a gazdasági válságot gyakran jártunk a környező strandokra, a gyerekek és a mi legnagyobb örömünkre. A nagyobbik fiam már majdnem úszik, de legalább is fennmarad a víz tetején, a kisebbik pedig legyőzte a víziszonyát. Bár a mai napig szabad strandon csak úgy megy be a vízbe, hogy kegyes hazugsággal elhallgatjuk előtte a halak jelenlété a vízben.
-          Az őszi félévem is jól sikerült. jó kis dolgozatokat írtam.
-          A Karácsony a kis költségvetés ellenére nagyon jól sikerült, a gyerekek szeme csillogott, és szeretet járta be a lakást.
 
A negatív történések a blog előző bejegyzéseiben eléggé ki vannak fejtve, a mai napon nem vagyok hajlandó ezekkel foglalkozni.
A mai napon pedig felkerekedünk, és elmegyünk kincset keresni, azaz geocachingelünk egyet, és végre megnézzük a Cserépfalu Kis-Amerikáját!!!
Ma csak a szűkebb család megy, ránk is fér egy kis kirándulás!!!
Ám mára még van egy kis feladatom is, még a fiúknak nincs locsoló verse, mert minden évben saját költésű verssel locsolkodnak!
 
Mindenkinek legyen olyan szép napja, mint amilyen ma rám vár!!!

 

Címkék: születésnap leltár gyerekek túra kirándulás rajzok cserépfalu kis amerika geocatching

 

Kétségbe esett szülők
 
Nemrégiben beszélgettem egy fiatal házaspárral, akik meglehetősen el voltak kámpicsorodva. A férj dolgozik, a feleség otthon van a kisebbik gyerkőccel, aki még nincs egy éves sem. A nagyobbik gyermek pedig a fiam csoporttársa az oviban. Elkeseredésük onnan fakadt, hogy most mit is kezdjenek az életükkel. Az egyikőjük beteg anyukájánál laknak, a kevés jövedelmükből félre tettek a nagy álom, egy saját ház megépítésére.
Eddig a történet még semmi kivetni valót nem tartalmaz. Csakhogy tavaly nyáron elhalasztották az ehhez szükséges hitel felvételét, révén gazdasági válság. Most részben örülnek is neki, hiszen mindenképpen rosszul jártak volna vele.
Most azonban, amikor a szocpolt meg akarják szüntetni, sőt úgy fest, hogy Bajnai nem is lesz rest, és meg is teszi, komoly kétségek közt vergődnek.
Nem tudják, hogy akkor most gyorsan ugorjanak, és kezdjenek neki a házépítéshez, vagy sem. Eddig a gyűjtögetést választották, lassan már esélyük sem lesz arra, hogy saját házuk legyen.
Szörnyű ez az ország, ahol az emberek hatalmas lemondások árán kuporgatják a kis pénzüket, de legalább este azzal az álommal tértek nyugovóra, hogy megéri, mert milyen is lesz az a ház. Hogy hány szobája lesz, hogy milyen csempét fognak rakni a fürdőszobába (persze csak olcsót), hogy mit és hogyan, és most a lufi végképp elpattanni látszik.
Az emberek hangulata pocsék, ezt látom, tapasztalom. De az, hogy egy ilyen párnak, még az álmát is elvegyék, azt már végképp vérlázítónak találom!
Ha a helyzet pocsék, akkor is van, lennie kell mindig egy célnak, aminek az ember szeme előtt kell lebegnie, a céltalan ember üres, apatikus, és előbb utóbb antiszociálissá válik.
És mit mondjon az ember egy ilyen helyzetben? Tanácsot nem tudtam adni, inkább zavaromban pillantgattam ide-oda, és közben az járt a fejemben, hogy milyen jó, hogy tavaly nem vettünk házat. Most akkor nem csak az albérletünket kellett volna feladni, hanem a házunkat, a bank már vinné…
De mi lesz így az országból? Ez nem visz előbbre, ez hátra felé lépés, ez kiborító.
Megoldásra van szükség, azonnal!
 

Azt csak csendben teszem hozzá, hogy az építőipart mennyire fogja megviselni a szocpol elvétele, amikor már most is jóval kevesebb házat építenek?

 

 

 

Címkék: hitel ház válság fiatal csomag szocpol gazdasági kétségbeesés építőipar szülők bajnai