Napok óta zsákolok, dobozolok, szortírozok. Ma van az utolsó esténk itt, holnap este már a pincében leszünk. Reggel nyolcra jön a segítség, utánfutóval, és nekilátunk.

Tulajdonképpen mindennek az összepakolása rám hárult. A férjem dolgozott, estére ért csak haza, akkor is hulla fáradtan.

 

Kiábrándító szétnézni a házban, ami eddig az otthonunk volt. Már nem az, bár még itt vagyunk, bár még ma itt alszunk, de már nem az, ami eddig volt. Megszűnt otthonnak lenni, amikor lekerültek a képek, amikor a saját készítésű Spongya Bobot is levettem, és amikor mindent elkezdtem szisztematikusan összerámolni.

Nehéz döntéseket is kellett hoznom, Zeob, a mi külön bejáratú földönkívülink, aki a konyha ablakából vigyorgott ránk a szemétre került. Pedig nagy császár volt fénykorában, büszkén mutogattuk mindenkinek, hogy igen, ezt mi hoztuk össze, csak egy kis ragasztó, maradékok és fantázia kellett hozzá. Ám azok az idők már elmúltak, Zeob uralkodása véget ért.

 

Szétnézek, és újra csak azt látom, hogy megint dobozokban az életünk. Ám most nem pozitív érzések vannak bennem. Nem az a várakozás, mint amikor felköltöztünk a negyedikre, vagy amikor ide a kertes házba. Ezt a döntést szigorúan a számok hozták, a mit tudunk még kifizetnik, és a hogyan is rakjuk rendbe az életünketek. Még mindig csak várjuk a rohadt telefonhívást, még mindig szeretnénk kijutni Hollandiába, még mindig ez az egyetlen nyomvonal, amit meg kell valósítanunk.

Csak amikor az ember itt marad egyedül a labirintusszerű házban, melynek falait a zsákok képzik, elkapja a kilátástalanság érzése. Én már csak akkor akartam összepakolni innen, amikor elhagyjuk az országot. De az élet mást hozott. Fejet hajtottam előtte, elfogadtam, mást nem tehetek. Túlélem. Túléljük. A terveket nem veheti el senki, a vágyak ugyanazok, és még nem is olyan hihetetlenül nagyra pakolt tervek, csak nyugodtan, békében megélni, nem vegetálva, és nem ebben az országban.

holnap költözünk. Aztán még délután elugrunk az ovigálára, meghatódni, elérzékenyülni, megnézni a következő nemzedéket, aminek remélem könnyebb lesz, mint nekünk!